Legegyszerűbb volna csöndben maradni, mert a helyzet egy kicsit kényelmetlen. Elv és gyakorlat. Valószínűleg mindenki egyetért abban, hogy egy szimfonikus zenekar tagjainak csak jót tesz, ha kamarazenét játszanak. Kimozdulnak a nagy arctalanságból, az azzal járó szomorúságból és felelőtlenségből, hogy úgysem hallja senki, mit huzigálok. Emellett erősödik a muzsikusokban az egymásra figyelés, nemcsak az számít, amit a karmester mond, de az is, amit a szomszéd fúj.

Elv ide vagy oda, azt hittem, meggebedek, amíg a Nemzeti Filharmonikusok tagjai Wenzeslaus Matiegka Notturno című művét játszották, Schubert átiratában. Pedig hát szép kis muzsika, fuvola-gitár-brácsa-cselló összeállításra, de valószínűleg nem arra való, hogy komoly arcú emberek összevont szemöldökkel hallgassák a Magyar Tudományos Akadémián. Ha nyár volna, furcsa ruhában üldögélnénk, és azt várnánk, hogy az imádott hölgy meggyújtsa a gyertyát, jelezvén, hogy elfogadta a szerenádot, talán könnyebb lenne. Így sajnos csak azt lehetett várni, hogy az imádott hölgy abbahagyja a gordonkázást, mielőtt az álom végképp és elkerülhetetlenül lever a székről.

A baj az, hogy a hangverseny második számánál már nem lehet a szerzőt hibáztatni, Mozart és a Klarinétötös mégis nagyvad, a fúvós kamarazene egyik alappillére, csak most éppen nem látszott rajta. Pedig hát azt játszották, amit kell, csupa rokonszenves ember, de sehogy sem álltak össze az arányok. Szatmári Zsolt valami furcsa, elszánt monotonitással sípolt a klarinéton, amit sehogy sem tudott ellensúlyozni a négy vonós. Volt valami dinamika így is az előadásban, ám az is lehet, hogy csak a megkönnyebbülés volt a vezérünk. A soha véget nem érő lassú tétel után a zenészek is mintha megnyugodtak volna, talán a közönség is megérezte, hogy most már nem tarthat ez olyan sokáig, és valóban. A minimálprogramot teljesítette az interpretáció: meg lehetett sejteni, hogy milyen pompás művet hallottunk vagy nem hallottunk. Miközben mondom, tudom, hogy igazságtalan vagyok, de ezen nem lehet segíteni: az ember óhatatlanul is a nagy vonósnégyesekkel és a hangszer világsztárjaival veti össze az előadást.
Szünet után a zenekar négy ütőse amadindásan mellénybe öltözötten madrigálokat játszott, amire viszont egy rossz szó sem lehet, a hangzó anyag szép is volt, szokatlan is, pontosan ilyen alkalomra való, könynyed, és mégsem súlytalan. És jöhetett a főszám, Bartók kétzongorás, ütőhangszeres szonátája, a zongoráknál Kocsissal és Jandó Jenővel.

Nem szívesen passzolok, de nem tudok mást tenni: ebben a térben, az oszlopok alatt állva nem tudom megmondani, mit hallottam. Kocsis dübörgött, Jandó a másik oldalon teljesen színtelennek hangzott, a lendületesen gyapált xilofon úgy hangzott, mintha sörösüvegeket koccantgattak volna össze, és nem tudni, hogy ez most szándékos fogás volt, valami furcsa, üres hanghatás kedvéért, vagy ilyen zongorázást csak ekkora csapásokkal lehet ellensúlyozni, esetleg az akusztikai tér csapta be a hallgatót, a terem közepén egészen mást lehetett volna hallani.
Nem sajnáltatom magam tovább, annál is kevésbé, mert ennyiből már látható a hallgatók menekülőösvénye: mindig van kit vagy mit hibáztatni, saját maga helyett.

(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar kamarahangversenye – MTA Díszterem, december 16.)

Fáy Miklós
(Élet és Irodalom, 2005. december 23.)