Ismét egy különleges szerkesztésű koncert a Nemzeti Filharmonikusoktól, izgalmas zenékkel: két nagyszabású mű szólal meg, egyik sem a koncertrepertoár jól ismert darabja, sőt Schönberg átirata Brahms magyaros fináléjú zongoranégyeséből, igazi csemege. Mindezt az a svájci muzsikus vezényli, aki a zeneszerző szakmát Boulez és Stockhausen, a karmesterséget Széll György, Leopold Stokowski és Lorin Maazel mellett tanulta ki, az általa dirigált műsorokat pedig innovatív szemlélet jellemzi. Az első részben Prokofjev a leningrádi Kirov Színház felkérésére 1934-ben írt balettjéből összeállított szvit szólal meg, de olyan változatban, amely Magyarországon még nem volt hallható: a svájci dirigens maga állított össze szvitet a balettzenéből. Ez a balett, mesterien megragadott karakterei, jellegzetes prokofjevi szarkazmusa, megejtő lírája miatt joggal vált a 20. század egyik klasszikusává. A második részben is egy klasszikus csendül fel, de ez sem abban a formában, ahogyan szerzője elgondolta. Arnold Schönberg 1937-ben, már Egyesült Államok-beli évei alatt hangszerelte át nagyzenekarra Brahms hetvenöt évvel korábban keletkezett remekét. „Szeretem ezt a darabot, viszont ha nagyritkán műsorra tűzik, általában rosszul adják elő. Mert minél jobb a zongorista, annál hangosabban játszik, így a vonósokból semmit nem hallani. Szigorúan hűnek maradni Brahms stílusához, és nem továbbmenni annál, mint ameddig ő ment volna, ha még élne – ez a cél vezetett” – nyilatkozta Schönberg.