Nem szeretnék abba az ocsmány hibába esni, hogy hallgatói indiszpozíciómat az előadók hibájának rójam föl, de azért lehet, hogy megteszem. Mert Mahler Hetedik szimfóniája a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Peskó Zoltán vezényletével valahogy csupa oda nem illő gondolatot vetett föl.

Például, hogy csak az utolsó illetlenséget mondjam: amikor ráadásként eljátszották Wagnertől a Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát – amit okkal tettek, Mahler általában a szimfónia előtt vezényelte a művet, egy alkalommal azonban ő is utána, hogy világosabb legyen az összefüggés az utolsó tétel és a nyitány között -, csak arra tudtam gondolni, hogy a bőbeszédűnek hitt Wagner mennyivel tömörebben és hatásosabban tudta elmondani ugyanazt, mint Mahler.

Rossz gondolat. De a többi sem sokkal jobb. Mahler voltaképpen takarékos zeneszerző, bármilyen sokáig mondja, bármennyi hangszert is használ föl, mindig pontos, egy ütemmel, egy hegedűvel nem több a szükségesnél. Most viszont az ember az ügyességét csodálta, hogy mindig ad munkát valakinek a zenekarból, hogy mindig dolgozik valaki, hogy mindig valami váratlan hangzást és hatást talál, hogy a negyedik tételben milyen csodálatos az a mandolin- és gitárpengés, és hogy erre a szimfóniában második éjszakai zenére hogyan ragyog föl a finálé délelőttje, a rezek harsánysága.

A hallhatóság szintjén mindent megkaptunk a zenekartól. Voltak kiemelkedő szekciók a zenekarban, elsősorban a Koó Tamás vezette csellókra vagy a kürtökre, általában a rezekre és az ütőhangszeresekre gondolok. Peskó Zoltán öreg róka, ahogy a művet levezette, azt tanítani kellene, óriási a darab, és végig kézben volt, mindenki tudta, mikor kell belépnie, a mozdulatok harmonikusak, szépek, a közönséget is vezették, ugyanakkor az egészben nem volt sem magamutogatás, sem tetszelgés.

Csak a hiányzó negatívumok mellől valami jó is hiányzott, amit jobb ötlet híján rációnak neveznék. Nem magyarázta el a zenélés, hogy miért is hallgatjuk a darabot, miért kell Mahlerrel sétálni a sötétben, belemenni az éjszakába, és nemcsak a szerenádos éjszakába, de a kísértetjárta éjfélbe és abba a különös, alpesi sötétségbe, ahol megszólalnak a kolompok. Mert a második tételben természetesen megszólaltak a kolompok, és úgy, ahogyan azt Mahler kívánta, messziről, csak hát nem „a természetnek a tompa lelkű baromból megszólaló mély fájdalma” volt ez, ahogy Bruno Walter írta a Mahler-könyvben, hanem hát kisétált az ütőhangszeres fazon, és az ajtón kívülről kolompolt.

Mindehhez azért tudni kell, hogy a Hetedik, a nagy finálé ellenére, valószínűleg a legnehezebb Mahler-szimfónia, nem is illik pontosan az életműbe, átmeneti darab, hozza a korai szimfóniák Csodakürt-hangulatát is, de megmutatja az életmű legvégét, nehéz és hálátlan darab, ezért ritkán is játsszák el. És az előadás olyan volt, hogy utána az ember szívesen újrahallgatná a művet. Lehetőleg vagy harmincszor.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2005. október 11.)