Ahol már novemberben kedélyes Mikulások száguldoznak a városban és a kirakatok is megtelnek pufók műanyag angyalkákkal, ott szinte forradalmi tettnek számít, ha valaki a karácsony előtti utolsó bevásárolós napon hétköznapi koncertet ad a Zeneakadémián. Kelemen Barnabás, Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 23-i estjét jóleső hétköznapiság jellemezte.

A nagyterembe érve kedves mosolyú hölgyek fogadnak, hatalmas tálból édességgel kínálnak, kellemes ünnepeket és nem mellesleg jó szórakozást kívánnak. A tál felé nyúlva, Simon Templarra hajazó mosollyal – tudják, ő is egy angyal volt – így csapom a szelet a csinos hölgynek: ááá, bon-bon, B, mint bon-bon. Vagy nagyon rossz vicc volt, vagy a hölgy nem tudta, hogy a koncerten csupa B-dúr, – B, mint B-dúr, ugye értik? – szóval csupa B-dúr hangnemű mű szerepelt.

Mikulás legyek, ha én január 1-én tudok válaszolni arra, hogy miért lett a B-dúr e koncert közös nevezője, és hogy jelent-e bármit is az, hogy ezek a művek éppen ezt a hangnemet kapták teremtőjüktől. Kezdjük mindenesetre a koncert közepével. A szünet előtt Kelemen Barnabás szólójával – a továbbiakban B. a hegedűs – Mozart B-dúr hegedűversenye hangzott el. B. a hegedűs produkcióját egy mondatban így lehetne jellemezni: olyan „kelemenbarnabásos” volt. Hogy a „kelemenbarnabásosság” minden esetben Mozartot szolgálja, abban nem vagyok biztos, de mint jelenség, mint zenélési mód, mint hozzáállás kifejezetten üdítő. Nagyon szimpatikus, hogy B. a hegedűs rezzenéstelen mosollyal veszi tudomásul, hogy a „kelemenbarnabásosság” fogalmához bizony-bizony hozzátartozik, hogy néhanapján becsúszik egy-egy baki… B, mint baki…

Ezeket az apró szeplőket észre se lehetne venni, ha B. a hegedűs egyébként nem játszana azzal a rendkívüli értelemmel és természetességgel, azzal a magabiztossággal, mely csak kevesek kiváltsága.

Az utóbbi időben rendszeressé váltak a Kocsis-Kelemen koncertek. Mindig elgondolkodtat, hogy mi az, ami e két művészt összeköti. Az egyik nyilván a fölényes, magabiztos szövegtudás, anyagismeret, mindketten tudják, hogy éppen mit játszik a második fuvolás. Szóval van közös témájuk. Most viszont észrevettem egy ennél fontosabb és kevésbé szakmai kapcsolatot a két művész között.

Mindkettőjüknek erős hajlamuk van a csibészkedésre. És ez nem csak afféle színpadi szerepjáték, szemmel láthatóan élvezik, ha közösen tehetnek rossz fát a tűzre.

A közönség is élvezte és ráadásként ízelítőt kapott B. a hegedűs februári szólóestjéből. Egy Paganini capriccót (Ördögkacaj) és egy Bach-tételt (g-moll szólószonáta, Siciliana) hallhattunk.

A szünet után Schubert hegedűre és zenekarra komponált B-dúr polonéze hangzott el. Ahhoz képest elég csibészesen, hogy ezt a fiatalkori Schubert-művet 1818-ban nem egy javító-nevelő intézetben, hanem egy árvaházban mutatták be.

A koncert záró-száma Schubert II. szimfóniája volt. A művet 1815-ben, 18 éves korában írta a szerző. Bár Rossini operáit csak egy évvel később, 1816-tól kezdték el játszani Bécsben, ez a szimfónia mégis Itália levegőjét árasztja, úgy is mondhatnám, hogy rendkívül korszerű muzsika. Persze igaz, hogy a műben ott vannak a nagy bécsi elődök, Mozart és Haydn, de aznap este mégis Rossini szólamát hallottam a legerőteljesebben. Ezt az érzésemet valószínűleg a Kocsis által diktált sebesebb tempó és puskaporos dinamizmusa is táplálta.

Végezetül essék szó az est nyitószámáról, Haydn London számára komponált B-dúr szimfóniájáról. Sokáig gondolkodtam, hogy milyen hasonlattal tudnám a legjobban érzékeltetni benyomásaimat. A takarítás jutott az eszembe. Van az úgynevezett nagytakarítás. Szisztematikusan haladunk fentről lefelé, a legelrejtettebb zugokba is benyúlunk, porszem nem marad észrevétlen. És van a hirtelen, de rendkívül látványos takarítás. Ebben magam is komoly szaktekintélynek számítok. E művelet legfontosabb ismérve az asztalon található tárgyak gondos körbetörlése, ügyelve arra, hogy maga a tárgy nehogy elmozduljon. Alapszabály, hogy a tárgyat felemelni tilos. Ha csak futó pillantást vetünk egy így kitakarított szobára, akkor garantáltan nem vesszük észre a különbséget. Ami a Nemzeti Filharmonikusok hangzását illeti, különösen a vonósokét, az első hallásra tetszetős volt. A hangzás tetején rend uralkodott, gusztusosan fénylett minden hang, még a gyűrötten otthagyott abrosz is spontán lendületet sugárzott. Aztán kiderült, hogy a rutinos gyorstakarító csak az első hegedűket tette rendbe, derekasan vitték is hátukon a produkciót. A hangzás közepe – azok a fránya kis zugok – viszont megúszták az ünnepek előtti nagytakarítást. Olyannyira üregesnek találtam a vonóshangzást, hogy gyorsan összeszámoltam a pultokat, hátha betegség tizedelte meg a második hegedű és a brácsa szólamát. De nem. A 10 első hegedűs mellett 8 második hegedűst és 6 brácsást számoltam, a létszám tehát ideális volt. Lehet, hogy Kocsis ezúttal túlságosan is férfias munkát végzett? E férfias munka azért termett igazi gyöngyöket is. Nehéz lesz például elfelejteni azt a nyakas, felszegett állú, büszke menüettet, mely bizonyára móresre tanította volna az egykori londoni publikumot is.

Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. január 1.)