Gianluca Cascioli zongoraművész pályája 10 évvel ezelőtt ívelt fel, amikor megnyerte az Umberto Micheli Nemzetközi Zongoraversenyt, melyet olyan kiválóságok zsűriztek, mint Maurizio Pollini vagy Luciano Berio. A győzelmet lemezszerződés és koncertmeghívások követték, Cascioli friss életrajzában sztárzenekarok és sztárkarmesterek egész sorával találkozhatunk.
Első látásra elméleti fizikusnak mondanám ezt a szemüveges, vékony, kicsit hajlott hátú, félszegen mozgó fiatalembert, aki megjelenését meghazudtoló módon hallatlanul oldottan, lazán, mindenféle feszültségtől mentesen zongorázik. Bevallom, az is nagyon szórakoztatott, ahogy külső adottságai dacára érzéki amorozóként egy-egy pillanatra szabadon maradt kezével könnyű röptű pillangókat rajzolt a levegőbe.

Nem is tudtam mosolygás nélkül hallgatni Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének első perceit, olyasféle derű lett úrrá rajtam, mely, azt hiszem, a legnemesebb és a legszebb emberi érzések egyike. Cascioli annak ellenére elnyerte szimpátiámat, hogy zongorázása az idő előrehaladtával egyre kevésbé tetszett, egyre több kidolgozatlan, elnagyolt megoldásra lettem figyelmes.
A zenekar Kocsis Zoltán vezényletével nagyszerű partnernek bizonyult. Már a zongoraverseny előtt felhangzó Csajkovszkij-darab, a Szláv induló megformálása is jelezte, hogy az együttes nem idényvégi formában fog muzsikálni. Ez a tetszetős, népies koloritokban bővelkedő, dekoratív, de egy kicsit üres darab, jóleső harsánysággal szólalt meg. A zongoraversenyhez hangulatában kevésbé, de hangnemét tekintve tökéletesen illeszkedett.

Cascioli játéka hű tükre volt annak a személyiségnek, melyet az első benyomások alapján felvázoltam magamban. Egy amerikai kritikus a kései Glenn Gouldhoz hasonlította Casciolit. A két előadó jellegzetes testtartásában kétségkívül van valami közös, játékukban azonban nem sok. Gould talán egész életében nem lépett annyiszor a zongora zengető pedáljára, mint Cascioli ezen az egy estén. Az a fajta ritmikai szabadság, rugalmasság, melyről a nyugati zenekritikusok oly lelkesülten írtak, a Zeneakadémia nagytermében túlzott lazaságnak, lezserségnek tűnt, gyakran a hanyagság érzetét keltve. Ráadásul ez a hanyagság számomra nem egyesült az elegancia fogalmával. Cascioli rendre nem ütötte le a zenekar által tökéletesen felkínált magas labdákat, az előzékenyen felépített drámai fokozásokat soha nem tudta zongorahangjával megkoronázni. Futamai nemegyszer összemosódtak, de sohasem annyira, hogy ne lehetett volna észrevenni bennük egy-egy lukat. Néha az volt az érzésem, hogy Kocsis Zoltán az egész éves zenekarépítő, zenekarnevelő munkát egy karmester tréninggel kívánja befejezni: Gianluca Casciolit ugyanis nagyon nehéz kísérni. Erre valószínűleg az ifjú olasz is rájött, a versenymű második és harmadik tételében elkezdett figyelni a karmesterre. A b-moll zongoraverseny interpretációja összességében csalódást okozott, de Casciolit olyan zongoraművészként jegyeztem fel magamnak, aki a jövőben is érdemes lesz a figyelemre.

A szünet után Leonard Bernstein II. szimfóniája hangzott el. Az 1949-ben komponált „A szorongás kora” (The Age of Anxiety) alcímet viselő zenekari mű valójában egy rendhagyó formálású zongoraverseny, melynek költői programja Wystan Hugh Auden azonos című versét követi. Cascioli a zenekari muzsikusokhoz hasonlóan kottából játszotta szólamát, ezúttal igen fegyelmezetten. A színes hangszerelésű, könnyen követhető zenemű a 20. század nyomasztó, szorongattató kompozícióival összehasonlítva számomra kifejezetten felszabadultnak tűnt. A Paul Hindemith művészete előtt tisztelgő, mahleri szomorúságú és Sosztakovicshoz hasonlóan keserű II. szimfónia legfelvillanyozóbb részlete – szorongás nélkül mondhatom – a darab befejezése előtti dzsessz-tétel volt, melyben a zongorát ütősök és cseleszta kísérte. Különleges hangeffektusként egy folyosóra helyezett pianínó is megszólalt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezért az effektusért Bernsteinnek tartozunk hálával, vagy a Zeneakadémia szűkös színpadának.

Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)