Ez történt


NFZ, Berkes, Ravel, Strauss, Stravinsky

2004. 02. 10.


Nemcsak a jókedvű várakozás, hanem némi stresszterhes izgalom is gomolyog sűrűn. Igazán népszerű és jól ismert, mégis ritkán játszott darabok a műsoron. Ezúttal az orgona alatti karzaton is a zenekar a foglal helyet. A Zeneakadémia pódiuma valóban kicsi a nagy későromantikus repertoárhoz. Ekkora apparátust kiállítani, ráadásul csupa „jogdíjas” műre – nem mindenki tudja, akarja, vagy meri megtenni. Nem olcsó ám egy ilyen koncert!


Meg persze kockázatos is. La Valse? Rózsalovag szvit? Tűzmadár? A fentiekből fakadóan mindenki inkább felvételről ismeri őket – természetesen a válogatott legjobbakkal. Az elkényeztetett úri közönség már nem is arra figyel, amire kéne, hanem arra, hogy „na, most jön rögtön az a szélesítés – Berkes Kálmán vajon hogy fogja csinálni?”


Mert most ez az igazi kérdés. Tudom én, hogy Berkes Kálmán nem újonc a pódiumon, de mégis. Most nem az alig összehasonlító Cherubinivel, és nem az egyébként nagyon rokonszenves japán ifjakkal vizsgázik. Nem mintha bármikor szükség lett volna rá, de most nehezebb lenne másra kenni az esetleges fiaskót.
Aztán szinte az első másodpercekben eszembe jut egy régi anekdota: Tudják, mi a különbség a rossz és a jó karmester között? Amíg a rossz karmester derékból hajladozva és hadonászva, plafonig érő mozdulatokkal dirigál, sőt, gyakran fel is ugrik, a zenekara csuklóból és enerváltan mindössze annyit játszik, hogy „nyik, nyik”. Viszont a jó karmester, miközben alig mozog, csupán csuklóból és a szemével int, a zenekara derékból rádőlve, minden energiát bevetve tombol.
Nos, ilyen szempontból, és az anekdota szerint Berkes Kálmán nagyon jó karmester, ez hamar kiderül. Aztán látjuk, halljuk, hogy mindenféle más szempontból is az.
Elképesztően jó az első félidő. A zenekar nemcsak hatalmasat szól, hanem nagyon halkan is pontos. Szépek a szólók. A Richard Straussban pedig úgy szólnak a kürtök, ahogy csak nála szólhatnak, és akkor is csak a legjobbakkal. Jól hallható, amikor a crescendo közben a cső „megtelik levegővel”, de nem kezd se torzítani, se rezesen recsegni, hanem kiteljesedve szárnyal.


De itt nem csak ilyesmiről, holmi szép zenélésről volt szó. Most már tudom, hogy a raveli és straussi későromantikának mi köze a szecesszióhoz. Burjánzó, fülledt és dekadens! Tudatosan túlérlelt szépség! A nagyképűségig elegáns és gazdag! Önmaga paródiájáig, a groteszkig pompás. Ezek a művek egy majd' száz évig tartó stílusfejlődés végállomásai, a nagy összefoglalás, az apoteózis. És a jelenlegi előadásban válik teljesen érzékletessé, hogy már nincs bennük semmi átmeneti, semmi nyers. A felrakás és a szólamvezetés fortissimo száguldásban is kidolgozott és graciőz.


Megvilágító, releváns erejű muzsikálást hallottam, és ezen semmit nem változtatott a kisebb „baleset” miatt megduplázott finálé. Alighanem a zenészek is elcsodálkoztak saját játékukon. A Rózsalovag-szvit záróakkordjába csúszott figyelmetlenséget a közönség nagy része talán észre sem vette, így az ismétlés nem javításként, hanem ráadásként működött. (Meg is kapták a kijáró vastapsot.)


A koncert minősége a második félidőben sem esett vissza, talán csak én tudtam kevésbé átengedni magam a zenének. Persze, ez lehet az én teljesen egyéni problémám, de kissé meghökkentem a zenekar mögé állított piros ledes eredményjelző-táblán, avagy BKV- utastájékoztatón. A gondolat egyébként logikus, a teljes balett sztoriját könnyebb követni, ha az egyes tételek címe röviden megjelenik a zene közben. Két dolgot azonban kénytelen voltam végiggondolni.


A szvit igen, de a teljes kísérőzene, bármilyen szép, nem nagyon áll meg önmagában. A tánc, a szcéna nélkül nem működik ugyanúgy, és ezen a tételeket követő tájékoztatás is csak alig-alig segít. Pontosabban: amennyit hozzáad, annyit el is vesz. Volt olyan érzésem, hogy a luxusvendéglőben nem nézik ki belőlem a gourmée-t, és a séf végig diszkréten súgva segít beazonosítani a villámra került falatokat: – Kelbimbó, articsóka…


Eltartott egy kis ideig, mire napirendre tértem az újítás felett, és sikerült ismét a zenére figyelnem. Megérte. Kascsej halálának a húrokat éppen csak zizegtető pianissimója soha, semmilyen luxushifire felrakott felvételen nem fog ilyen dermesztően, a zajhatár alatt szólni.


Azt hiszem, felesleges összefoglalnom. Igen komoly mértékkel is számottevő, kiemelkedő este volt.


(2004. február 7. Zeneakadémia,
Nemzeti Filharmonikus Zenekar,
Vez.: Berkes Kálmán
Ravel: La Valse,
Richard Strauss: Rózsalovag – szvit,
Stravinsky: Tűzmadár)


Dauner Nagy István
(Café Momus)

100 évesek vagyunk