A hangversenyek sorát a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok nyitották meg november 6-án, csütörtökön, Fekete Attila és Jandó Jenő közreműködésével.

Az együttes háromhetes turnén van a szigetországban, 18 nap alatt 14 koncertet adnak Nagy-Britannia több városában. A Magyar Magic keretében adott est helyszíne Dél-London Croydon nevű városrészében volt, a Fairfield Hallsban. Az eseményen megjelent Szombati Béla londoni nagykövet és Bogyai Katalin, a Magyar Kulturális Intézet vezetője is. Bevallom mindezidáig nem jelentett számomra túl sokat e hangversenyterem neve. Az ismertebb londoni koncerttermek közül nagyságra leginkább a Barbican Hallhoz hasonlítható 1750 férőhelyével. A terem akusztikáját azonban olyannyira nagyra értékelik a szakemberek, hogy egész Délkelet-Angliában a legjobbnak tartják, s a programfüzet külön felhívta a közönség figyelmét, hogy ne zörögjenek cukorkás papírokkal, mert az a kiváló akusztika miatt az egész teremben jól hallható és zavaró lenne. Kocsis Zoltán erre az estére a tőle megszokott módon nem hagyományos hangversenyprogramot kínált; kezdésként három Kocsis által hangszerelt Rahmanyinov-dal hangzott fel Fekete Attila érzékeny tenorszólójával. A magyar hangulatot Kodály Intermezzója teremtette meg, melyben nagy szerepe volt Szakály Ágnes cimbalomjátékának. A hangverseny első felét Liszt A-dúr zongoraversenye kerekítette le. A sokat játszott repertoárdaraboknak, mint amilyen a Zongoraverseny is, éppen az a nehézsége, hogy mindenki számára közismert, és mindenkiben él valamilyen kép a darabról. Kocsis értelmezése nem volt világrengetően új, azonban sok gyönyörű részlettel ajándékozta meg közönségét. Bár versenyműről van szó, a zenekar nem alárendeltje a szólóhangszernek, s ezzel jó alkalmat ad a dirigensnek, hogy egy grandiózus és világosan tagolt lírai, vagy éppen markánsan karakterizált, azaz komplex produkciót nyújtson át. Kocsis teljes egészében kihasználta a partitúra adta lehetőségeket, és zenekara végig egyenrangú partnere volt a szólistának. Az est hőse azonban kétségkívül a szólista, Jandó Jenő volt, aki magabiztosan interpretálta szólamát, billentése, ha kellett, lágy és simogató volt, de ha arra volt szükség, robusztus és tömör. Bár repertoárjának egyik gyakran játszott darabja az A-dúr zongoraverseny, a zenei történéseket olyan rácsodálkozó előadásmóddal, már-már gyermeki bájjal játszotta, mintha azt sugallta volna közönségének, ő is most találkozott először egy-egy új motívummal, egy meglepő akkorddal vagy egy új formarészt bevezető modulációval. A versenymű legihletettebb pillanatai közé tartozott a gyönyörű cselló-zongora párbeszéd, mely Jandó és Koó Tamás, az első csellista előadásában a lélek legbensőbb titkait tárta fel. A szünet után megszólaltatott Dvořák-szimfóniát Kocsis mindvégig mértéktartóan vezényelte, túlzásoktól mentes ízléssel és arányérzékkel. A negyedik, Allegro con fuoco tételben kiemelném a rézfúvósok teljesítményét, akik egy-két kisebb pontatlanságtól eltekintve magabiztosan játszották a tétel hírhedetten nehéz fúvósszólamait. A lelkes ovációt Berlioz Rákóczi-indulójával köszönte meg a zenekar. A legnagyobb dicséretet minden bizonnyal egy a Magyar Magic és a Nemzeti Filharmonikusok által elvarázsolt lelkes londoni hangverseny-látogatótól kapta ezen az estén a zenekar. Elmondása szerint nemhogy a London belvárosától majdnem egy órányira levő Croydonba, de kis túlzással élve a világ végére is elmenne, hogy még egyszer meghallgassa őket.

Kovács Ilona (London)
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)