Kocsis Zoltán közönségnevelésről, együttes-építésről és a gagyi térhódításáról.
 
Mindig megszállott maximalizmussal muzsikál. Kocsis Zoltán számára éppen ezért meglepő, hogy néhány kollégája képes egyszerű munkaként felfogni a zenélést. Nagy örömére a hat esztendős, közös munka során elérte, hogy együttese, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai is ugyanolyan fegyelmezettséggel, munkabírással és hittel viszonyulnak a muzsikához, mint ő. Ezért tudja megvalósítani velük a rendhagyó koncertprogramokat és különleges lemezfelvételeket, amelyekből jócskán akad a következő szezonban is. 

Gramofon: Nemrég háromhetes japán turnén járt a Nemzeti Filharmonikusokkal. Az ottani közönséget furcsának, de igényesnek nevezte, akiknek nem lehet eladni a gagyit. Érdekes, mert a kiöregedett, hangtalan sztároknak is az egyik kedvelt turnécélpontja a felkelő Nap országa, ahol estjeikkel általában nagy sikert aratnak.

Kocsis Zoltán: A japán koncertkínálatban akadnak ilyen estek is, de a legkényesebb ízlést kielégítő hangversenyből is van jócskán. Nekem mindenki gyanús, aki külföldi turnéjáról visszatérve tomboló sikerről mesél, ezért a turnénkról csak annyit mondok, hogy együttesünket nagy szeretettel várják vissza mielőbb. Teltházas, ovációs bóvli-koncerteket pedig nemcsak Japánban találni, hanem szinte mindenütt a világon. Egyre szomorúbban látom, hogy kezd minden jóslatom valóra válni. Már 20-25 évvel ezelőtt megmondtam, egyre csökken majd azoknak a száma, akik értenek a zenéhez, a hanglemezgyártás a sok szemét miatt összeomlik, s a nagy koncertpódiumokra is bevonul a gagyi. Sajnos, mára ez mind-mind teljesült.     

G.: Említette azt is, még nem tudja, hogy az európai kultúra fölött kik és mikor húzzák meg a vészharangot, de előbb-utóbb ez is bekövetkezik…

K. Z.: Úgy látom, a kultúránk kimerülőben van. Nincs miből táplálkoznia. Más irányzatok pedig – például az indiai zene – sajnos nem tudnak szervesen beépülni és vérfrissítésként hatni az európai muzsikára. Mindennek beláthatatlanok a következményei.

G.: A közönségigény is egyre csökken, mind mennyiségi, mind pedig minőségi szempontból.

K. Z.: Miközben óriási a kínálat, az együttesek soha nem látott igényességgel dolgoznak, s a hazai zenekarok olyan értéket képviselnek, hogy bűntény lenne, ha egyetlen egyet is felszámolnának közülük. Végre van zenekari kultúra Magyarországon! Jók a produkcióik, de ezeket a koncerteket igazán a 30-40 évvel ezelőtti közönségnek kellene eljátszani. A mai publikum ugyanis természetesnek veszi, hogy a pénzéért jó előadást kap, ugyanakkor a hangversenyek egyre marginálisabban szólnak bele a hallgatóság életébe. Nagyon szeretnék olyan közönségnek muzsikálni, mint negyven esztendővel ezelőtt, amikor még éreztem az igazi megrendülést, azt, hogy a jelenlévők más emberként távoztak az est végén.

G.: Lehetne értő, igényes hallgatóságot nevelni…

K. Z.: Kodály Zoltán halálát követően a lehető leggyorsabban próbálták tönkretenni mindazt, amit ő addig épített. Úgy vélem, nincs időszerűbb cél és tevékenység, mint feleleveníteni Kodály nevelési elveit, s aktualizálni őket. Ezért is tartom lényegesnek, hogy a Nemzeti Filharmonikusok minden szezonban indít ifjúsági és gyerekkoncerteket. A jövő évi sorozatban magam is szerepelek, s Mahler I. szimfóniájáról fogok beszélni. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják.

G.: Ön  hat esztendeje vezeti a Nemzeti Filharmonikusokat. Hol tart az együttes azon az úton, amelyen a próbajátékokat követő átalakulás során indult el?

K. Z.: A zenekar mára már eljutott oda, hogy nincs az a zenemű, stílus, nehézségi fok, amelynek ne tudna megfelelni. Én nem törekszem speciális fúvós- vagy vonóshangra, hanem igazán egységes, homogén zenekari hangzást és flexibilis játékmódot szeretnék kialakítani. Azáltal, hogy hangszerelni kezdtem, a zenekar is olyan dimenzióba lépett, hogy nyugodtan vállalhatja a társalkotó szerepét. Partitúrát írni remek dolog, de hangzás nélkül a papír mit sem ér. Amikor az új hangszereléseket próbáljuk, az a muzsikusokat is inspirálja. Emellett nagyon jól hatott az együttesre az is, hogy a zeneirodalom ritkán játszott műveit tűztük-tűzzük műsorra. Bemutattuk például Richard Strauss Macbeth című művét, amely izgalmasabban szólt, mint bármely más Strauss-darabunk. Nem akarom sem misztifikálni, sem szimplifikálni a karmesterséget, de úgy gondolom, mindenképp a zenei vezetőtől függ, hogy milyen irányba indítja el a zenekart. Természetesen rengeteg múlik azon is, hogy ebben a munkában hogyan vesznek részt az együttes tagjai. Nagy öröm számomra, hogy mindenki olyan megszállott maximalizmussal, olyan fegyelmezetten dolgozik, mint én, s az együttes munkabírása vetekszik az enyémmel. Eközben időnként csodálkozva látom, hogy néhány kollégám a zenélést sem tekinti másnak, csupán egy szakmának. Szerencsére a muzsikusaimról ez nem mondható el!

G.: Az ismeretlen darabok műsorra tűzése izgalmas szellemi kihívással és nagyobb előadói  szabadsággal jár, bár több feladatot is ró az együttesre.

K. Z.: Minden szerzőnek akadnak olyan darabjai, amelyeket valamilyen okból nem játszanak. Talán azért, mert az alkotónak vannak reprezentatívabb művei, vagy a darab bemutatása valamilyen nehézséggel jár. S persze, a sematikus koncertprogramoknak is nagy szerepe volt abban, hogy egyes remekművekről mára teljesen elfelejtkeztek. Én próbálok ezen is változtatni, a következő évadban lesz például olyan hangversenyünk, amelyen csupa nyolcperces darab hangzik fel. A közönségnek nem lehet elégszer felhívni a figyelmét arra, hogy egy szerzőt nem csak a nagy és közismert művek miatt tisztelhetünk. Nagyon izgalmas, ahogy egy-egy szerző zenei arcképét a saját kompozíciói rajzolják ki. Lehet, hogy ismerjük már az orr vagy az áll alakját, de néhány, eddig ismeretlen vonás megváltoztathatja az egész portrét, s ezáltal újszerű karaktert kaphatnak a megszokott arcok is. Olyan ez, mintha egy mozaikképet raknánk össze, s az egyes kockák maguk a művek. Igyekszem ezért koncepciózusan ügyelni arra, hogy egy-egy szerzőt tökéletesen körbejárjunk. Debussynek már minden darabját eljátszottuk, szinte Ravel összes alkotását is műsorra tűztük már, két év múlva pedig Schubert következik.

G.: S  mit szól ehhez a közönség? A magyar koncertlátogatók nagyobb része elég konzervatív…

K. Z.: Egyik kritikusunk a múltkor nevetve mesélte, hogy egy estünkön a hallgatóság valamelyik tagja kifejtette, törvénnyel kellene szabályozni, hogy egy hangversenyen csupán egyetlen olyan darab szerepelhessen, amely kiszúrás a közönséggel. Hát, ilyen vélemények is akadnak, de a publikum jelentős része lelkesen tapsol a számára ismeretlen daraboknak. Sőt, nem kis büszkeséggel mondom, áruvédjegy lett a nevem, sokan a programot látva azt mondják: „Kocsis már megint előásott valamit, s mivel a múltkori mű nem is volt rossz, hallgassuk meg ezt is!” Ráadásul ezeknek a különleges daraboknak köszönhetően a Nemzeti Filharmonikusok rendelkeznek a legszélesebb körű zeneirodalmi ismerettel.
 
G.: Mi ezek után a következő lépés a zenekar-építésben?

K. Z.: Még többet kellene a muzsikusaimnak kamarazenélniük, ezt tartom ugyanis a jó zenekari játék alapjának. Szeretném, ha szinte mindenki tagja lenne valamilyen kisegyüttesnek, s ha ezek a zenekarok be is mutatkoznának egy kamarazenei sorozat keretében az MTA Dísztermében. Emellett pedig úgy gondolom, ha végigjátsszuk a következő évad programját, az együttes ismét előrébb lesz egy lépéssel. A jövő szezonban ugyanis bemutatjuk két új hangszerelésemet, Bartók Húsz magyar népdalát és hét Rahmanyinov-dalt. A programban szerepel többek között Schönberg Három szatírája, Schubert VI. szimfóniája, Brahms B-dúr zongoraversenye Ránki Dezsővel, s elhangzik az évad mottója, Berlioz Gyász és diadal című szimfóniája is. Emellett Marton Évával Schönberg Hat dalát és Az istenek alkonyának zárójelenetét is előadjuk, s a műsortervben helyet kapott Bruckner VIII. szimfóniája is.

G.: Több éves kihagyás után, a Hungaroton kiadásában megjelent Debussy-Ravel- albummal jelentkeztek ismét a hanglemezpiacon. Mi lesz a folytatás?

K. Z.: A Hungarotonnál már készül a következő lemezünk, amelyen Bartók-darabok, a Concerto, a Táncszvit és a Magyar parasztdalok szerepelnek. Egy dupla album pedig a BMC-nél lát majd napvilágot, s az elmúlt évad legsikeresebb produkciói, Dohnányi, Schönberg, Rahmanyinov, Debussy művei kapnak rajta helyet. Nagyon örülök ezeknek a CD-knek, bár meg kell mondjam, a lemezkiadás ma már szinte csak promóciós célokat szolgál. A népszerű művek ezerféle változatban kaphatók, így egy-egy újabb felvétel a kutyát sem érdekel.  Én azonban bízom abban, hogy sajátos profilunknak köszönhetően talán tudunk olyan műveket lemezre játszani, amelyek tényleg hiányoznak a világ repertoárjáról.

G.: Elcsitultak a munkaügyi perek, kívülről úgy látszik, megnyugodtak a kedélyek, s csöndes alkotómunka folyik a Nemzeti Filharmonikusoknál. Valóban ilyen nagy a nyugalom?

K. Z.: Az együttesnél valóban jó a légkör, bár gondok most is akadnak – igaz, más jellegűek. Mi nem fogunk siránkozni, de el kell mondjam, az eredeti támogatásunkból annyit vontak el, mint amennyit egy másik zenekar megkapott, pedig az együttes teljesítménye alapján évről évre magasabb juttatást kellene kapnunk. A költözködés, majd a Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában töltött időszak sem ígérkezik könnyűnek, remélem azonban, mielőbb elkészül új otthonunk, a Nemzeti Hangversenyterem.

G.: Két évvel ezelőtt azt mondta, kicsit torkig van az örökkévalósággal. Változott azóta a véleménye?

K. Z.: Nem.  Én, aki rengeteget archiválok otthon, teljes mértékben feldolgoztam múltamat, s ezzel túl is léptem rajta. Fontosabb számomra a jelen. Életem nagyobb részét valószínűleg a XX. században éltem, számomra azonban ez már történelem. Elolvasom a rólam szóló régi cikkeket, kritikákat, meghallgatom a korábbi felvételeimet, de olyan, mintha egy másik ember tevékenységét szemlélném. Vállalom persze, de már nem érzem teljesen igaznak. A zene jövője izgat igazán. Az, hogy meddig lesznek olyan emberek, mint én, akiknek ennyire fontos a muzsika.

Réfi Zsuzsanna
(Gramofon)