Ha egy hangverseny programján együtt jelenik meg Bartók Béla és Kocsis Zoltán neve, nem mulasztom el, hogy ezt a koncertet meghallgassam. Hogy miért nem? Azért, mert ezek az esték zeneszerző és előadó szellemi találkozásának lehetőségét hordozzák. Olyan találkozásét, amely magasan kiemelkedhet szépen virágzó, de sok tekintetben mégiscsak sekélyes zeneéletünk mindennapjaiból.

A műsor különleges ősbemutatóval kezdődött: a 20 magyar népdal zenekari változatával. Bartók 1929-ben komponálta a sorozatot énekhangra és zongorára, abban az esztendőben, amikor az I. és II. rapszódia zenekari változata is készült. Pár évvel később maga Bartók hangszerelte meg öt dal zongorakíséretét Basilides Mária és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara számára. Kocsis most a „maradék” tizenöt dal zenekari változatának elkészítésével vállalt társszerzőséget a mű új alakjának megteremtésében. Mint írja, elsősorban az motiválta, hogy erre a méltatlanul elhanyagolt fontos opuszra ráirányítsa az előadók figyelmét. A Húsz magyar népdal valóban jelentős alkotás, amelyben Bartók saját, szuverén zenei nyelvének kontextusába helyezi a népi dallamot, ugyanúgy, mint például a zongorára írt Improvizációkban vagy a Falun ciklusban. Nem véletlen, hogy az érett Bartók-stílus gazdag és gyönyörű nyelve vonzó feladatokat kínált Kocsisnak, aki saját bevallása szerint zeneszerzői ambícióinak egyfajta kielégítéseként foglalkozik hangszereléssel. Akadhatnak, akik már a hangszerelés ötletét is szentségtörésnek tarthatják, ám véleményem szerint a vállalkozást egyedül a végeredménye minősítheti. Ez a végeredmény pedig – ha nem is teljesen problémamentes – de rendkívül izgalmas és vonzó. Egészen nagyszerű például, ahogyan a „Székely friss” című, „Ne búsuljon, komámasszony” kezdetű dalban Kocsis megidézi Bartók zenekari „barbaro”-hangját; azt a szilaj és diabolikus világot, amelyet például az I. Román tánc partitúrájából ismerhetünk. S ugyan hol is lenne helyénvalóbb a diabolikus scherzo-hang, mint e népdalban, melynek szövege is sűrűn emlegeti az ördögöt. Kifejezetten zseniálisnak éreztem az énekkar kezelését Kocsis hangszerelésében. Olykor a zongorakíséret anyaga kerül át szövegtelen kórusra, mint például a „Bújdosó énekben”, a „Székely friss”-ben vagy a „Hatforintos nótában”, másszor meg a szólóhang és a kórus váltakozásával teremt új dramaturgiát a hangszerelő. (Megjegyzem, szinte biztos vagyok benne, hogy Bartók a „Juhászcsúfoló”-ban nem alkalmazta volna egy-egy versszakon belül a szóló és kórus váltakozását, hanem puritánabb megoldást választott volna, de tagadhatatlan, hogy Kocsis szereposztása pattanásig feszíti a tétel drámaiságát.) Ez a hangszerelés tobzódik a bartóki nagyzenekar csodálatos színeiben, és a zeneszerzővel kongeniális munkának tekinthető. Egyetlen problematikus vonása, hogy olykor elfedi az énekest. Leginkább Lukin Márta sínylette meg ezt , hiszen az ő szólama maradt csaknem felerészben „hallhatatlan” a zenekari hangzás árnyékában. Ám mégsem tudom mindezt egészen Kocsis rovására írni, hiszen nem könnyű lemondani erről a pompás zenekari tűzijátékról. Az az eretnek gondolatom támadt, hogy ma, a mikroportok korában vajon nem vethető be ilyenkor a technika segítsége? Akik Rádión hallgatták a koncertet, azok nem is érzékelhették ezt a problémát. És még egy kérdés. Vajon Basilides Mária sem tudta volna áténekelni a roppant zenekari hangzást? Az énekesek egyébként különböző mértékben váltak partnereivé ennek az izgalmas vállalkozásnak. A legjobban Hajnóczy Júlia produkciója tetszett, akinek üde, fiatal hangja mintha nem ismerné a gravitációt. Karakterben és volumenben is megállta a helyét, sőt az eredeti népi előadásmód ismeretével is hitelessé tette éneklését. Ahol a népdal jellege úgy kívánta, a fiatalság szemtelen, mégis oly szeretetreméltó hangját ütötte meg. Ugyancsak kiválóan karakterizál és jól hallható Kálmándi Mihály. Gulyás Dénes beugrásként énekelte szólamát, ezért sportszerűtlen lenne az apró modorosságokért és az intonációs bizonytalanságokért kárhoztatni. A tiszta és világos hangmagasságok éneklése egyébként – Hajnóczy Júlián kívül – a többi szólistának sem volt erőssége. A Nemzeti Filharmonikusok zenekara és a énekkara viszont kiváló partnerévé vált a karmesternek és hangszerelőnek.

Csakúgy, mint a két Rapszódia szólistája, Kelemen Barnabás. E művek zenekari változata egy Menuhin játszotta és Boulez által vezényelt felvételen él az emlékezetemben. Ki merem jelenteni, hogy a most hallott produkció megállja a helyét e legendás lemezzel való összehasonlításban is. Számtalanszor meggyőződhettünk már Kelemen Barnabás káprázatos tehetségéről, de csütörtökön este azt is megtudtuk, hogy továbbra is a legjobb úton jár: művészete érik és gazdagodik. Hangszeres biztonsága makulátlan, és erre a biztos alapra építheti hallatlanul eleven és markáns kifejezőeszközökben gazdag játékát. És milyen jó egy olyan zenekart hallani, amely ennyire partnere a karmesternek és a szólistának. A fafúvósok például úgy rajzolták oda a hegedű dallamához ellenszólamaikat, ahogyan érett és kiváló muzsikusok teszik oda névjegyüket egy pompás produkcióhoz. A zenekari hangzás egészének plasztikussága is elérte a legszebb Boulez vezényelte Bartók-felvételek színvonalát.

Mint hallják, Kedves Hallgatók, a kritikus már eljutott a teljes lelkesültség fokára, és most hirtelen zavarba kerül, mert a második félidőben elhangzott Concertóról kell beszélnie. Egy olyan Concerto-előadásról, amelyhez foghatót már nagyon régen nem hallott, ha hallott egyáltalán. Igen, a Concertót, Bartók legnépszerűbb zenekari művét, jóformán az egyetlent, amelyet valóban szinte az unalomig játszanak, s amelyről épp ezért olyan nehéz újat mondani. Amely – talán a sok középszerű előadás miatt – már-már túlságosan érzelmesnek tűnik kérgesedő lelkünknek, s ezért gyakran kívánjuk, hogy ne szorítsa ki teljesen Bartók keményebb és intellektuálisabb műveit a repertoárból. Kocsis azonban annak idézte meg a Concertót, ami: világraszóló remekműként, amelyet nem lehet elégszer hallani. Ugyan ki töprengene azon, hogy nem volt-e a tempó a szokásosnál gyorsabb, ha a zene az első pillanattól kezdve magával ragadta, a hangzás arányai kikezdhetetlenek, ha minden zenekari szín úgy szól, ahogyan mindig is szerettük volna, s ha a szólista-szerephez jutó hangszercsoportok olyan koncentrációval és odaadással teljesítik feladatukat, mintha az életük függne annak sikerén. Azt gondolom, hogy a Kocsis diktálta iramnak semmi köze a korunkban oly divatossá lett hatásvadász, felszínes drámaisághoz. Sokkal inkább köze van viszont ahhoz az őserőhöz, amely Bartók és Kocsis zeneiségének közös forrása.

Több mint húsz éve járom a budapesti koncerttermeket, de csupán egyetlen olyan magyar karmesterre emlékszem, aki annyira hiteles muzsikusként állt volna a pódiumon, mint a Bartókot vezénylő Kocsis. Ferencsik Jánosnak hívták. S talán nem tűnik szentségtörésnek, ha megjegyzem, a Nemzeti Filharmonikusok mai játékszintje technikai tekintetben messze maga mögött hagyta Ferencsik egykori zenekarát. Ha valaki még emlékszik azokra a kaján megjegyzésekre, amelyek a karmester Kocsis fogyatékos balkéz-technikájára utaltak, hadd jelentsem be ünnepélyesen, ideje ezeket a megjegyzéseket végleg elfelejteni. Mert bármennyire a vizualitás korát éljük, ebben a kérdésben egyetlen perdöntő dolog van: a hangzás. Annál a hangzásnál pedig, ami a Kocsis dirigálta Nemzeti Filharmonikusok Bartók-játékában megszólal, jelen pillanatban nem ismerek értékesebb nemzeti terméket. Olyat, amely igazán joggal kérhet elismertséget a világon. Ezért fogalmazódott meg bennem újra a sürgető kívánság, hogy készüljön CD-felvétel ezzel a zenekarral és ezzel a karmesterrel Bartók összes zenekari darabjáról. Akkor is, ha bárki úgy vélné, ez ma üzleti szempontból nem rentábilis.

Utóhang. A második félidőben egy kissé különc külsejű, idős úr, szemben a karmesterrel, a kóruskarzaton szemmel láthatólag azon szorgoskodott, hogy lerajzolja Kocsis Zoltánt. Nem tudom, hogy sikerült a skicc, ám a legszebb portrét maga Kocsis rajzolta meg ezen az estén, saját magáról és zenekaráról.

Farkas Zoltán
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)