Károlyi Katalin volt a Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi hangversenyén a gyenge láncszem, ami elsősorban azért meglepő, mert a közönség általában jobban reagál azokra a hangversenydarabokra, amelyekben énekhang is van.

A zenekar koncertje egyébként is csupa ritkaságból állt, Sztravinszkij, alig ismert Bartók (a Négy zenekari darab), Rahmanyinov Respighi hangszerelésében, csupa közönségriogatás, igyekszem pontosan idézni egy koncert előtti költői kérdést: „nem lehetne hozni egy szabályt, hogy egy koncerten csak egy darab lehet kitolás a fizető nézőkkel?” És ebben az ismeretlenségben ismeretlen Ravel dalciklusa, a Seherezádé. Szöveggel és fordítással a kézben itt kellene jönnie a ráismerésnek, a hallgatói önigazolásnak, hogy szeretjük ám a zenét, még ha nem is ismerjük, de nem jön. Pedig az énekesnő szép látvány és szép hang. Csak éppen nem jön át a zenekaron. A kíséret hiába visszafogott, színes, de udvarias, a kellemes mezzoszoprán elvész valahogy a szólamok között, és nem süt a kifejezés, kulturált untatás zajlik, egyszerűen azért, mert a hang nem arra való, amire használják.

Kár, mert egyébként a koncertévad egyik jelentős estéje zajlott, csupa váratlan élménnyel. A nyitószám Sztravinszkijtól a Scherzo a la Russe, és azt hiszem, először láttam azt, hogy Kocsis vezénylete alatt egy zenei poén nem csak hangzó élmény, hanem meg is van mutatva a közönségnek: az a mozdulat, ahogy az örök visszatérő zenei folyamat egyszer csak egy „és így tovább”-gesztussal megszakad, és a karmester ugyanazzal a lendülettel fordul is kifelé meghajolni, tökéletesen ül, nevetni kell rajta.

A második részben Rahmanyinov művei, öt études-tableaux Respighi hangszerelésében néha ugyan kicsit lágy filmzeneként, néha viszont nagyon határozott Respighi-zeneként hatottak, csörgődobokkal és olasz temperamentummal, de Respighi kikezdhetetlen hangszerelői tudásának diadala, hogy a hallgatónak egy másodpercre sem juthat eszébe: ezek eredetileg zongorára írott darabok. A zárószám ismét Sztravinszkij, a Szimfónia három tételben. Elképesztően jó formában játszó vonóskar, a hegedűsök karcsú, mégis intenzív tömbje, a többéves munka megérett gyümölcse, és rögtön jön hozzá valami szokatlan elégedetlenség. Mert egy koncertet általában hibáival és nagy pillanataival együtt az igazol, hogy egyestés élmény, elmúlik, emlékké válik, ez a dolga. Itt viszont éppen fordított a helyzet: miért nem marad meg, hogy újra és újra át lehessen élni?

Két napra rá a Kapisztrán téri Városházán adta francia barokk sorozatának utolsó részét a Hortus Musicus. Az élmény – bár itt is a szélesebb közönség előtt ismeretlen műveket játszanak, Marais-t, Bernier-t, Leclairt – éppen a fordítottja a zeneakadémiainak. A barokk együttesben csak az alap, a csembaló és a gamba érződik szilárdnak, a fuvolista hölgy kissé el is vész köztük akusztikailag, a hegedűs pedig bárcsak elveszne, mert időnként fülcibálás, amit tesz, de van egy állandó énekes vendég, Károly Edit. Nem nagy, de szép hang, és több is ennél. Amikor pódiumra lép, kis veréb, látszik, hogy izgul, de amint elkezd énekelni, megnyugszik, és él a zene. Jeremiás siralmaiból részletek franciául. Nem az a muzsika, amitől feltétlenül megszólítva érzi magát egy tavaszi estén a hallgató. De ha a keretek maradéktalanul ki vannak töltve, ha a kifejezés a maga szűkebb határai között elmegy a végsőkig, oda, ahol még stílusos, ízléses és mégis személyes, akkor ez a néhány perc nagyobbat szól, mint a Mahler-összes bőrbe kötve.

Fáy Miklós
(Népszabadság)