Osnabrück: Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok

Kocsis Zoltán kivárja, míg beáll a teljes csend. Még egy pillanatra visszatartja a kezdéstől egy kulcs csörgése. Majd úgy tűnik, megérzi, hogy az osnabrücki Stadthalle közönsége megfelelően felkészült Beethoven negyedik zongoraversenyének befogadására.

Halkan intonálja az első akkordot, majd az ismétlődő nyolcadok lágyan, de határozottan lendítik magukkal tovább. A frázis félzárlatát nem jelzi cezúra, s a záró fordulatot követő schleifer nem indít újra, hanem mint összekötő elem bontakozik ki. Kocsis számára ez a téma nem az aranymetszés szabályai szerint tagolódik, hanem egy tézist, egy nyitott kérdést fogalmaz meg.

A kérdésre adott válasza az évad második mesterkoncertjén olyan egyértelmű és személyes, amennyire csak lehetséges. Kocsis az előadás gyeplőjét biztos kézzel tartja: „perszonálunióban” szólistája és karmestere a Magyar Nemzeti Filharmonikusoknak. Csak kevesen vállalkoznak rá, hogy Beethoven versenyműveit a zongora mellől vezényeljék, és az eredmények nem mindig meggyőzőek. A szorosan egymásba fonódó zenekari és szólisztikus szólamokat nem könnyű koordinálni.
Kocsisnak és a Nemzeti Filharmonikusoknak ezzel hallhatóan nincsenek problémái. A téma feltörő karaktere az interpretáció alapvető vonásává lesz: a magyarok frissen és szabadon térnek a lényegre, s egy merész tempót választva csak ritkán, egy-egy nagy gonddal megválasztott pillanatban engednek maguknak egy kis pihenőt. Kocsis nézőpontja nem mélyrehatóan intellektuális. A közönségnek háttal, briliánsan és fölényesen játssza szólamát. Mikor feláll, vezénylési stílusa világos és egyértelmű, csakúgy, mint zongorajátékában Beethoven. Félreérthetetlen precizitással formál, alig fordul elő, hogy egy hang elsikkad, vagy még ritkábban, hogy egy belépés nem hajszálpontos. És zongorajátékában majdhogynem kamarazenei intimitással díszíti a fúvósók vagy a vonósok szólamát. Mindez talán annak köszönhető, hogy a fedetlen zongora hangja nem közvetlenül a közönség felé szóródik, hanem kerülő úton éri el a hallgatókat. Az eredmény mindenesetre meggyőző: a zongora nem dominál mindvégig, hanem gyakran csak a zenei faktúra részeként szerepel. Aki a partitúrát olvassa, láthatja, hogy Beethoven is így képzelte.

Hogy a zenekar és a karmester is az erős megközelítést kedvelik, már az elején világossá vált, mégpedig a kitörő játékkedvben, amivel Kocsis zenekarát az István király nyitányban mozgósította. Itt csak a Stadthalle akusztikájához kellett külön hozzászokniuk. Feltehetően azért, mert a zenészek egy szinten ültek, a zenekar meglehetősen szárazon, viszont az egyes csoportokban éles kontúrokkal szólalt meg. Nem a lágy átmenetekben, hanem a színbeli és dinamikai ellentétekben jeleskedett a magyar zenekar.

A szünet utáni műsor a zene általános érvényét hirdette, a népek közötti egyetértés jegyében telt: Antonín Dvořák Esz-dúr, op.10-es szimfóniájával a zenekar a szláv kultúra területére lépett. Dvořáknak ebből a fiatalkori művéből életöröm és kísérletező kedv sugárzik. A szimfónia formája három tételre korlátozódik, Richard Wagner hatásáról árulkodnak az utalások a Ring- és Tannhäuser-motívumokra, és a klarinétok egybecsengő szext-menetei világosan láttatják, milyen mélyen gyökerezik Dvořák nyelve hazájának népzenéjében.

Kocsis itt a markáns basszussal megtámasztott dús, rapszodikus hangzású vonósokra fekteti a hangsúlyt. A fafúvós szólók tiszta, egyenes vonalú hangban csendülnek fel, a rezeknek pedig lehetőségük van erőteljesen és féktelenül megszólalni. Még a lágy pianissimo is helyet kap a második tétel melankolikus „Tempo di Marcia” folklórjában, és a Finale szláv vehemenciával és erős paprikával fűszerezve dübörög. Kitűnő kombináció.

Ralf Döring
(Neue Osnabrücker Zeitung)