Kedd este a Binghamtoni Egyetem Anderson Központjának termében a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar csak magyar szerzők műveiből összeállított programja fényesen bizonyította, hogy a zene nyelve nemzetközi.

A műveket valóban csak szerzőik magyar volta kötötte össze, hiszen valójában igen különböző darabokról van szó. Hamar Zsolt karmesternek azonban így sem okozott gondot, hogy a zenekart biztos kézzel vezesse végig az est programján, lett légyen az a gordonkák és nagybőgők egyenletesen morajló üteme feletti rézfúvós hangsúlyok érzékeltetése vagy egy-egy crescendo lassú kibontása.

Két szólista is fellépett a zenekarral: Hajnóczy Júlia szoprán énekesnő és Mocsári Károly zongoraművész. Igen tetszett Hajnóczy hangja, elegánsan énekelte végig a Bartók-művet, pedig e XX. századi darabban a zenekar szinte teljesen magára hagyja az énekes szólistát.

További XX. századi művek is szerepeltek a műsorban, mégpedig a Páva-variációk és a Galántai táncok Kodály Zoltántól, mindkettő szépen megírt, gazdag textúrájú mű. Az igazi élményt azonban egy száz évvel azelőtti mű adta: a hangversenyt a Liszt-zongoraverseny előadása koronázta meg.

Nem véletlen, hogy Liszt Ferenc magyar zeneszerzőt az „első rocksztárnak” is szokták nevezni. Elég meghallgatni például Esz-dúr zongoraversenyét, hogy megértsük ennek az okát. A mű, amelynek még a nyugalmasabb részei is energiától duzzadók, tartalmazza a Liszt nevét fémjelző – és őt gyakran kritika céltáblájává tevő – tűzijátékszerű megoldásokat és újításokat. Mocsári bámulatosan jó zongorista – de hát ezt a darabot gyengébb zenésznek nem is ajánlanám. A Les Préludes még ennél is lenyűgözőbb élményt nyújtott: a vonósok, arpeggiók örvénylő vihara után a nagyszabású, elképesztő befejezés ellenállhatatlan volt.

Érdekesség, hogy a Filharmonikusok nem magyar, hanem német zeneszerző művét játszották ráadásnak. Mivel nem mondták be, hogy mit adnak elő, a koncert után megállítottam két zenekari tagot, akik már buszuk felé tartottak. Megzavarodtak, ők nem tudtak angolul, én nem tudtam magyarul, ezért aztán kiböktem, amit legvalószínűbbnek tartottam:
 – Brahms? Brahms? – Erre elmosolyodtak. – Igen! Igen! Brahms.
 Felmutattam az ujjaimat, kérdezvén, hogy a hányadik, mire mindkettő egyszerre felmutatta egy ujját, és mondta is: „one”. Vagyis a ráadás Brahms I. magyar tánca volt.

Kell-e ékesebb bizonyíték arra, hogy valóban egy nyelvet beszélünk?

Sarah d'Esti Miller
(Press & Sun-Bulletin)