Ragyogó előadással igazolta csütörtök este a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, hogy megérdemli helyét a világ legnagyobb zenekarai között. A Thomas Wolfe Teremben megrendezett előadást az Asheville-i Bravo Concerts hozta el Asheville-be.

Akár súlyos hátrányt is jelenthetett volna, hogy betegsége miatt nem léphetett fel zenekarával Kocsis Zoltán, az együttes karmestere, főzeneigazgatója és zongoraszólistája. Helyét a zenekar másik karmestere, Hamar Zsolt, illetve a kitűnő zongorista, Mocsári Károly vette át.

Rögtön nyilvánvalóvá vált azonban, hogy Hamar és a Filharmonikusok nem idegenek egymás számára. Öröm volt figyelni, ahogy a karmester kifejezésteljes útmutatását a zenekar minden tagja tökéletes zenei válaszokkal, hangszerét biztosan uralva követte.

Az első mű, Liszt Ferenc közismert Les Préludes-je remek alkalmat teremtett arra, hogy megtapasztalhassuk a zenekar legfőbb ismertetőjegyét, a kiváló egyéni teljesítményekből összeálló csodálatos, aranyló hangzást. Az egyes frázisokat feszítő töltet visszaadásával karmester és hangszeresek remekül teljesítették Liszt előírásait és a közönség elvárásait.

Debussy Ariettes oubliées című művét Hajnóczy Júliától hallottuk. Az énekesnő magával ragadó, lírai szoprán hangról és minden igényt kielégítő előadói képességről tett tanúságot. Csupán a terem akusztikájával kellett megküzdenie, amely olyan rossz, hogy a fellépő énekeseket rendszerint csak a földszint első néhány sorában ülők hallják. Kitűnő hangjával és kifejező énekmódjával az énekesnőnek még így is sikerült megtartania hallgatósága figyelmét.

Liszt Esz-dúr zongoraversenyének szólistája, Mocsári Károly szemmel láthatóan könnyedén játszotta még a legrettegettebb, virtuóz futamokat is. Tökéletes hangszerismerete és kezének gyorsasága megmutatkozott a pezsgő, erőteljes frazírozásban és allegro futamokban csakúgy, mint a legszebb lírai, kifejezésgazdag témák interpretálásában. A hallgatóságból senki sem hitte volna el, hogy a szólistának és a zenekarnak alig volt alkalma összepróbálni az előadást.

A koncert zárószáma, Csajkovszkij f-moll szimfóniája szimfonikus tűzijátékot varázsolt a színpadra. Különösen a rézfúvósok nyűgözték le a közönséget erőteljes játékukkal, főleg a híres „sors”-motívumnál, amelyet az első és az utolsó tételben a trombiták vezetnek fel. Zenekar és közönsége érezhetően egyformán élvezték Csajkovszkij ragyogó zenekari és hangszeres színeit, izgalmas ritmusait és zenéjének áradó melódiáját. Az előadók a koncert végén teljességgel megérdemelten fogadhatták a közönség ujjongó ünneplését.

Martha Fawbush
(Asheville Citizen-Times.)