Kobajasi Kenicsirónak olyan lelkes és elkötelezett rajongótábora van Magyarországon, amilyennel még a vezető hazai szimfonikus zenekarokat irányító karmesterek – Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Ligeti András – sem büszkélkedhetnek. A japán maestrót novemberben mindhárom budapesti fellépésén tíz-tizenöt perces vastapssal jutalmazta a publikum, miközben Kobajasi pályájának – s mindenekelőtt az egykori Állami Hangversenyzenekar élén végzett tevékenységének – szakmai mérlege finoman szólva ellentmondásos. Miért hát a frenetikus siker, a feltétel nélküli bizalom és szeretet, amiben Kobajasi még huszonnyolc évvel a budapesti karmesterversenyen aratott győzelme után is részesülhet?

Megítélésem szerint ez a jelenség jórészt zenén kívüli okokkal magyarázható- Az említett, 1974-es karmesterversenyen a fél ország szívébe zárta a kicsit vicces külsejű, de annál barátságosabb, szélesen gesztikuláló ifjú japánt. A televíziós karmesterverseny akkoriban – s ez ma már teljesen elképzelhetetlen – majdnem ugyanolyan kultikus esemény volt, mint a Ki mit tud? vagy a táncdalfesztivál, így Kobajasi nevét nemcsak a zeneértők néhány tízezres köre, hanem a tévénézők sokkal szélesebb tábora is megismerte. Az akkori fiatalok – a mai ötvenes-hatvanasok – megjegyeztek maguknak néhány nevet és arcot, akik azonnal beugrottak, ha komolyzenéről esett szó. Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András mellett ebbe a szűk csoportba került be Kobajasi is, akiből versenygyőzelmét követően "tiszteletbeli magyar" lett, évente többször visszajött, s mindig lelkesen ünnepelték.

A problémák akkor kezdődtek, amikor Ferencsik János halála után Kobajasi vette át az ÁHZ (a mai Nemzeti Filharmonikusok jogelődje) szakmai vezetését. Ő ugyanis konfliktuskerülő karmester, s ez a típus az elmúlt évtizedekben igen sok kárt okozott a zenekaroknak. Szinte extázisban dirigálja végig a koncerteket, karizmatikus ereje a muzsikusokra is átragad, és az átlagosnál jobb teljesítményre sarkallja őket; a zenészeket szigorúan ellenőrizni és szükség esetén fegyelmezni, keményen próbálni, szürke hétköznapokat végigdolgozni viszont nem tud, és valószínűleg nem is akar. Az ilyen zeneigazgatók mellé kell egy korbáccsal felfegyverzett másodkarmester, akit nem szeretnek, de nélküle nem tud fejlődni a zenekar. Kobajasi viszont évekig teljesen egyedül volt az anyagi gondokkal, létbizonytalansággal, szakmai-morális problémákkal egyaránt küzdő ÁHZ élén, s ennek következménye egy lassú, majd egyre gyorsuló eróziós folyamat lett, aminek csak Kocsis Zoltán kinevezése vetett véget – hosszú évekkel Kobajasi távozása után.

Az elmúlt öt év a látványos fejlődés időszaka volt a Nemzeti Filharmonikusokká átkeresztelt együttes életében. A hozzáértő művészi és adminisztratív vezetés munkájának – s persze a kiemelt költségvetési támogatásnak – köszönhetően a mai NFZ felkészült, egységes, nemzetközi szinten is versenyképes együttes, igazi "elit alakulat". A Budapestre visszatért Kobajasi most ebben az állapotban találta egykori, viharvert hadseregét, hogy három estére újra felvegye "tábornoki" szmokingját. Hogy meglepődött és elgondolkodott-e a hatalmas változáson, nem tudni, mindenesetre magától értetődő természetességgel hozta a formáját. Ugrált, gesztikulált, hagyta magát sodorni a zenével, aztán pedig hálásan hajlongott, tolmácsot kért, és elmondta, hogy mennyire szereti a magyarokat, milyen nagy megtiszteltetés számára, hogy újra itt lehet (a harmadik koncerten ráadásul lányával együtt, aki Chopin e-moll zongoraversenyét játszotta).

Biztos, hogy ez az ember tud valamit, mert azok is könnyedén megbocsátottak neki, akiknek emlékezetében még élnek "régi bűnei".

Retkes Attila
(Magyar Hírlap)