Arkagyij Volodosz, Ingrid Fliter, Kun Woo Paik és mások után Kocsis Zoltán nemrég egy újabb fiatal külföldi zongoraművészt mutatott be a magyar közönségnek: a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén a francia-izraeli származású Jonathan Gilad Beethoven G-dúr zongoraversenyét szólaltatta meg. A pályakezdő muzsikus, akit az utcán megpillantva inkább vélnénk érettségiző diáknak, mintsem sokat látott, utazó virtuóznak, máris számos sikert tudhat maga mögött: eddigi életrajzában három versenygyőzelem szerepel, meghódította az amerikai közönséget, és hanglemez-karrierje is öt esztendős múltra tekint vissza.
 Beethoven-játéka azt a régi, sokszor beigazolódott tapasztalatot erősítette, mely szerint a nagy klasszikusok alapművei nem feltétlenül bemutatkozásra valók, legalábbis ezeket megszólaltatva sokkal nehezebb a fiatal művész dolga, mint ha a romantikus versenymű-repertoár valamelyik hatásos darabját választja: Chopint, Lisztet vagy Rachmaninovot. A klasszikus szerző maga foglalja el a kompozíció teljes terét, a romantikus viszont helyet kínál az előadónak is. Jonathan Gilad személyiségét sem volt könnyű megismerni Beethoven G-dúr zongoraversenyében: a darab arra késztette, hogy állig begombolkozzék, s inkább azt engedje megtudnunk, milyen zongorista, mintsem azt, hogy milyen muzsikus. Hangszeres játéka abszolút kifogástalan, billentése pergő, hangja érces, technikája virtuóz, állóképessége elismerésre méltó. Zenei szempontból a jelek szerint különösen vonzódik a feszes giusto ritmizáláshoz és az éles-erős hangsúlyokhoz. Mindez azt eredményezte, hogy a G-dúr koncert saroktételeinek fontos dallamait, mint valamilyen dombormű rajzolatát, gyakran markánsan kikalapálta. Ebből pedig magától értődően következett, hogy a mű gyors tételeiben is jelenlévő lágyabb-líraibb megnyilvánulások ezúttal elsikkadtak, s az Andante con moto kérlelő, orfeuszi recitativója is veszített megindító személyességéből. Nem rajongok az olyan művészekért, akik fél percnyi taps után máris rohannak ráadást játszani, most azonban örültem, hogy Jonathan Gilad adakozó kedvében volt, s a lelkes ünneplésre válaszolva még két Chopin- és egy Mozart-tétellel lepte meg a közönséget. Ezekből a ráadásokból ugyanis (főleg a két Chopin-darabból) többet sejthettünk meg személyiségéről, mint az egész Beethoven-versenymű alapján: kiderült, hogy tud oldott és rugalmas lenni; kiderült, hogy van érzéke a nosztalgia és az elegancia iránt, s végül az is, hogy nem mindig szégyelli az érzelmeit.
 A hangverseny második részében Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén, akárcsak néhány hete, most is elvezényelt egy táncjátékot: a korábbi Bartók-produkció, A fából faragott királyfi után ezúttal egy Ravel-balett, a Daphnis és Chloé ritkán megszólaló teljes verzióját. A közönséget most is íráskivetítő igazította el a cselekmény menetében, a zene legapróbb fordulatainak jelentését, illusztratív tartalmait is feltárva. Kocsis Zoltán keze alatt a mamutzenekar hangzáslehetőségeinek minden árnyalata kibontakozott: a hárfától a rézfúvókig, a szélgéptől és az ütőktől a mélyvonósokig. A karmesteri értelmezés hitelesen állította elénk Ravel jellegzetesen francia antikvitáseszményét, gyermeki ártatlanságával, könnyedségével és játékos humorával, a zenekar pedig virtuózan és színgazdagon, telt hangzással és pontosan követte Kocsis utasításait. Ami a telt hangzást illeti, a Daphnis némely fortissimóját hallgatva úgy érezhettük, Budapestnek valóban szüksége van egy új, nagy befogadóképességű koncertteremre, az a hangzásvolumen ugyanis, amelyet Ravel művének némelyik részlete megkövetel, túlmutat a Zeneakadémia nagytermének akusztikai lehetőségein. (Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Jonathan Gilad – Zeneakadémia, 2002. június 2.)

Csengery Kristóf
(2002. június 8. Magyar Rádió, Új Zenei Újság)