Egy dologhoz nem fér kétség: az ötlet sikerességéhez. A Nemzeti Filharmonikusok által eljátszott zeneakadémiai Tosca olyan erőteljes, spontán és pozitív reakciókat váltott ki a közönségből, amilyenre csak az emberi hang képes. Tosca világgá kiáltotta utolsó szavait, koncertszerű előadásról lévén szó, nem ugrott le sehonnét, és válaszként jött a tapsvihar, oroszlánordítás, kiabálás, klasszikus operai viselkedés. (…)

(…) Hamar Zsolt pálcáját követve az első akkordokkal annak rendje és módja szerint megrezgették a csillárt, és zenekari szempontból már egy sokkal magasabb színvonalon érezhette magát a hallgató csalódottnak. Arról van mindössze szó, hogy a zenekar számára ez a zene csak zene, eljátsszák, ami írva van, de sokszor nem tudják vele érzékeltetni a szituációt, amelyhez mindez megszólal. Ettől viszont nem élnek meg a Puccini-féle (természetesen hangosfilm előtti) filmzeneeffektusok, hogy umva-umva, most lopva, körülnézegetve odamegyek valakihez, és az opera zenéje a tényleges értékénél alacsonyabb színvonalúnak tűnik. Egy ilyen pillanatnál lehet megérteni azt is, hogy egyáltalán mi értelme lehet a szimfonikus zenekar számára az operajátszásnak: ha a műfaj gyakorlottabb karmestere irányítaná a Filharmonikusokat, akkor talán a társulat is megérezhetné, hogy milyen az, amikor közvetlen, elsődleges kifejezési szándékkal kell zenélni, amikor a hangjegyeket konkrét mozgásra, lelkiállapotra lehet lefordítani, és ez szerencsés esetben befolyásolhatná a szimfonikus játékmódot is, és talán ugyanazzal a rábeszélő szuggesztivitással játszanák Brahmsot vagy Mahlert, amellyel Verdit és Wagnert kell előadni.

A jelenlegi helyzet éppen fordított volt, a zenekar az opera műfajában gyakorlatlannak számító Hamar Zsolt vezetésével bizonyos korrekt szimfonizmussal adta elő a Toscát, és ettől Puccini műve néha értelmetlen alibizenévé vált, időnként, főleg az első felvonásban a darab le is tottyant, az énekesek képtelenek voltak hihető szerelmi kettőst összehozni. Ennek ellenére nehéz lenne éppen a szólistákra panaszkodni, akik a maguk szakmájának vitathatatlan mesterei voltak. Számomra a két férfi énekes jelentette a legnagyobb élményt. Boiko Zvetanov nem kifejezetten kellemes, kissé vékonyan érces, koncentrált, messze hordó tenorhangja úgy szólt, hogy a földszint leghátsó sorában állva is belerezonált a dobhártyám, még belegondolni is rossz, hogy mit élhetett át az, akinek mindezt szerelmesen a fülébe dalolta. Igor Morozov igazi Scarpia-hang, erőteljes, elegáns, kemény, van benne valami intrikushangütés is, de közben csupa fojtott indulat, és nem puhítja föl az egészet a baritonvarázzsal, nem lágyít, nem öblösít, nem bársonyozza meg a megszólalásait. A címszereplő Nina Stemme a legnehezebben érthető jelenség. Minden rendben van vele, hangja is van, kissé talán levegős, de erőteljes, szépen szóló szoprán, a kora és a megjelenése is pont jó, egy gondolattal túl az ifjúságon, hogy már küzdenie kelljen a férfi szerelméért, de másokat még elkábítson, korrektül is énekel, de valamitől mégis száraznak éreztem az alakítást. Ugyanakkor mégsem egészen precíz, amit csinál, nála fordultak elő észrevehető bizonytalanságok a szólamban, de ezen tényleg nem múlik semmi, az ember inkább csak kapaszkodik, hogy találjon valamit, ami legalább megmagyarázható okból nem tetszik neki.