Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként sem szűnik meg zongoraművészként gondolkodni és cselekedni. Ennek egyik jele, hogy együtteséhez meghívja hangszerének azokat a nagy tehetségű szólistáit, akikkel a magyar közönség korábban nem ismerkedhetett meg. Így lépett fel a Zeneakadémián az orosz Arkagyij Volodosz, akit 1999 tavaszán hallhattunk, és így vált a budapesti publikum ismerősévé az argentin Ingrid Fliter. A keddi, zeneakadémiai koncert eredetileg meghirdetett műsora még Volodosz visszatérését ígérte, majd egy ideig úgy látszott, hogy egy nálunk ismeretlen muzsikus, Alekszandr Toradze vállalja helyette a fellépést. Végül egy harmadik művészt hallhattunk: a koreai származású, Párizsban élő Kun Woo Paik játszotta Prokofjev 2. zongoraversenyét.
 Ez a kompozíció nem véletlenül szólal meg igen ritkán. A négytételes alkotást részben súlyos, zord tartalma és sötét színei miatt kerülik, részben azonban azért, mert irgalmatlanul nehéz, szinte kizsigereli a szólistát: zongoraművész legyen a talpán, aki képes lejátszani az ádáz magánszólamot. Kun Woo Paik a jelek szerint nem ismer lehetetlent. Ujjai mintha rugalmas acélból volnának, technikája hibátlan, hangja érces, állóképessége rendkívüli. Úgy éreztem, a mű karaktereit is meggyőzően közvetíti – bár ez a csekélyebb érdem, hiszen a 2. zongoraversenyt nem a sokszínűség jellemzi. Kun Woo Paik keze alatt zengtek a telt fortissimo-akkordok, lehengerlően hatottak a futamok, ellentmondást nem tűrően pattogtak a prokofjevi staccatók. Az ilyen, egyfajta karaktervilágra összpontosító előadás általában kíváncsivá teszi a hallgatót: vajon tud-e a muzsikus mást is? Magam azon töprengtem, alkalmas-e Kun Woo Paik billentése a lágyságra, az érzéki, puha színek kikeverésére, tud-e közvetlen és kommunikatív, netán filozofikus lenni, ha egy mű úgy kívánja. Mit kezdene Mozarttal vagy Debussyvel? Nos, ha ezt nem is, azt a ráadásból mindenképpen megtudhattuk, hogy Liszt 1. Elfelejtett keringőjét rugalmasan és könnyedén játssza, bár kétségtelenül kevésbé színgazdagon, mint azt a mű tartalma sugallja. Jó volna szólóesten is hallani a kiváló koreai virtuóz játékát.
 Kocsis Zoltán és zenekara két D-dúr kompozícióval: Haydn 93. és Brahms 2. szimfóniájával keretezte a versenymű megszólaltatását. Úgy találtam, mindkét előadás kitűnően sikerült, plasztikusan mutatva fel mindazokat az erényeket, amelyeket az újjáalakult együttes immár nem csekély közös munkára visszatekintve magáénak mondhat. A Haydn-szimfóniák Kocsis számára a pedagógia, a szisztematikus zenekarépítés fontos terepét kínálják: ezt jelezte most a telt és homogén vonóshangzásra fordított figyelem; a részletező dinamika, a karakterek választékos kidolgozottsága, a hangsúlyok pontos és érzékeny adagolása. Kocsis értelmezése előtérbe állította a nyitó Allegro népies kedélyét és táncos lejtését, kiaknázta a Largo cantabile minden meglepetéselemét és humorforrását – márpedig ilyenek itt bőven akadnak, elég, ha a már-már elszunnyadni készülő zenét felébresztő, brutális fagotthangra emlékeztetünk a tétel végéről -; erőteljes formát adott a menüettnek, és mintegy lekerekítve a kompozíciót, a nyitótétel kiegyensúlyozottságához tért vissza a fináléban.
 A Haydn-szimfónia csökkentett létszámú zenekara után Brahms Másodikjában a telt hangzások, a nagy zenekari tuttik kaptak főszerepet. Ha korábban elsősorban a részletekre figyeltünk, itt a továbbra is gondos kidolgozás mellett mindenekelőtt a karmesteri forma- és műfajértelmezés hangsúlyai köthették le a hallgató figyelmét. Kocsis Zoltán, úgy éreztem, az egyensúly-elv jegyében közelített a 2. szimfóniához. A nyitótétel ezúttal kevésbé volt drámai, a karmester inkább engedte érvényesülni benne a brahmsi lírát. Az Adagio non troppóban viszont meglepően sok volt a markáns hangvétel, az erőteljes effektus. A 3. tétel, az Allegretto most energikusabbnak tűnt, mint amilyennek a jellegzetes brahmsi „szelíd scherzo” típusát ismerjük, hogy azután a finálé előadása sodró tempóval, gazdag hangzással és tüzes temperamentummal zárja a kompozíciót. A zenekar egyenletesen magas színvonalú teljesítménye arra utal, hogy kezd beérni egy hosszabb periódus munkája. Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok Brahms 10. magyar táncát szólaltatták meg ráadásként. (Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Kun Woo Paik – Zeneakadémia, 2002. április 16.)