Kocsis Zoltán egyszemélyben rnesteri karmester és mesteri zongorista.
Renaud Capucon és Frank Braley tegnap délutáni nagysikerű, lendületes előadása után Kocsis Zoltán lélegzetelállító bemutatót tartott.
Nem lehetett hallgatni arról a karmesterről, aki Bartók Béla Zenekari concerto-ját annyira saját ügyének tekinti, mintha igazából ő maga írta volna. Az idő előtt elhunyt Fricsay Ferenc közeledett ezzel a szigorú és maximális pontosságra törekvő olvasattal, amely miatt őt tekintették a követendő háború utáni magyar mintának. Összehasonlíthatatlan látásmódja abszolút autentikus volt. Többen is követték őt ebben a viváriumban, ahol a zenét oly hétköznapi természetességgel szolgálta megannyi művész.
Kocsis Zoltán a mostani tagja ennek a hihetetlen zenei láncolatnak, és elődei, Ferencsik, Farkas, Ligeti vagy Kurtág mintájára folytatja a diadalmas hagyományt.
Magyarország jelképe lehet a ló, a kard vagy a dal, ugyanakkor ez az ezer ellentmondás országa is. A Zenekari concerto egy sokat szenvedett nép tükörképe. Megosztja kultúrája, történelme, szüntelen harcai, de még művészete is. Mindezen szenvedések ellenére azonban a magyarak képesek voltak létrehozni egy igazi azonosságot. Azzal együtt, hogy kultúrájuk túlnyúlik a határokon és hogy a megszállók mind kegyetlenebbek voltak, Magyarország érintetlenül megőrizte az örök lángot és ugyanakkor lelkületét is.
Mint egy földrajz óra
Péntek este a Saint-Mathieu nagyszerű csarnokában alig tudtuk visszatartani megindultságunkat, annyira jelen volt ez a lélek, ebbe a csodákkal teli légkörbe burkolva: Brahms és Magyar táncai, amelyek oly jól bevirágozták a hazai földet; az elmaradhatatlan Liszt és az ő híres, kelepcékkel teli 1. sz. Hangversenye zongorára és zenekarra, nomeg befejezésül a fesztiválon mindenütt jelenlévő Bartók.
Kocsis tisztán magyaros nyelvezetével mondja el nekünk a földrajz-leckét azzal az ábécével, amely nem akármilyen nyelvtanból ered, hanem egyenesen szellemi őseitől. Melyiket tömjénezzük inkább, a karmestert vagy a zongoraművészt? Mikor mindkét mesterségben elsőosztályút produkál.
Az első részben minden konvenciót félrerúgva, Kocsis elhagyj a kitaposott ösvényt hogy feltárja a megdöbbenést. Ez igazán sikerült neki. Lélegzetelállítóan játszik a ritmusokkal és a felületekkel, varázslóként titkos helyekre viszi magával a közönséget. A második részben, Bartóknál, közelebb járt Fricsay-hoz, és a Magyar Filharmonikus Zenekar követte őt, de majdnem azt írtam, hogy megelőzte, annyira hatalmas volt közöttük a cinkosság. Mindegyik kottaállvány magán viselte a mester keze nyomát. Tökéletes az egység, a legapróbb részletet is ki tudták emelni. Lélegzetelállító est volt, olyan, mint a jelenleg a városra zúduló természeti elemek ostroma.
Michael Schuller
(L'Alsace, 2001. július 8.)