Egy Magyarországnak szentelt fesztivál

Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kelemen Bar­nabás (hegedű) , Kocsis Zoltán (karmester), Beethoven, Bartók, Debussy, Rachmaninov művei. Saint-Matthieu templom, Colmar. XIII. Colmari Nemzetközi Fesztivál.

A régóta kialakult szokás szerint a Colmari Nemzetközi Fesztivál minden egyes új kiadását a múlt egy-egy jeles előadóművészének szentelik. A fesztivál művészeti igazgatója, Vladimir Spivakov vá­lasztása ezúttal Szigeti Józsefre, és ennek kiterjesztéseként Magyarországra, a nagy hegedűs szülő­hazájára esett. Így Bartókot emelték ki, akinek legalább egy műve szerepel a július 4-től 15-ig tartandó 22 hangverseny legtöbbjén, nem feledkezve meg Lisztről és Kodályról sem. De kiemelték a magyar előadókat is: Schiff András és Ránki Dezső zongoraművészt, Perényi Miklós gordonka- és Lendvay József hegedűművészt, a Kodály és a Takács vonósnégyest, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekart, illetve a Budapesti Fesztiválzenekart, melyeknek zeneigazgatója Kocsis Zol­tán, illetve Fischer Iván. Tekintettel a fesztivállátogató zenerajongók kissé fagyos viselkedésére, igazi bravúrról van szó, egy bizonyos színvonalon álló előadók meghí­vásával azonban kiszámíthatóvá válik a kockázat.
Még az „egyéb” kategóriának is hagytak helyet: Berlioz Rákóczi indulója a Szpivakov vezényletével fellépő Oroszországi Állami Zenekar első hangver­senyének nyitányaként július 9-én, Brahms három Magyar tánca és Beethoven 1811-es nyitánya, ame­lyet Kotzebue István király, Magyarország jótevője című drámájának pesti előadásaira komponált.
Kocsis Zoltán ez utóbbi, hangversenyen oly ritkán hallható művet tette a műsor élére, ily módon al­kalmat adva annak megállapítására, hogy egy álta­lánosságban másodrendűnek tartott műben is fel le­het fedezni ismeretlen szépségeket, ha az előadónak sikerül kipattantani az isteni szikrát. Mind­járt az elején kiderült, hogy a zenekar egy nagyszerű eszköz, igen vonzó színekkel és hibátlan vá­laszokkal vezetőjének végtelenül változatos parancsaira. Kocsis Zoltán elég keveset használja bal kezét, és sohasem arra, hogy mérsékelje vele a ze­nekart.
Az a biztonság, amellyel az elsősorban zongorista­ként ismert Kocsis értelmezi Bartók három zongora­darabját (Burlesque, Scherzo és Fantázia) úgy, hogy közben jócskán eltávolodik idiomatikus jelle­güktől, gazdag invencióról, valamint a zenekari források mély ismeretéről tanúskodik. Ez pedig csak átmenet volt Bartók Második hegedűversernyé­hez, amely lehetőséget adott Kelemen Barnabásnak (született Budapesten 1978-ban, díjainak száma máris jelentős) arra, hogy bemutatkozzon Francia­országban, miután már az összes többi országban szerepet. Játéka érzékeny, laza, hangzása tömör de nem túlsúlyos, ideális összhangban Kocsis ve­zénylésével, akivel osztja a szerves átmenetek iránti érzéket, ami lényeges tulajdonság egy ál­landó fejlődésben lévő mű előadásánál.
A hangverseny második része szintén elhagyja a járt utat, sőt kísérleti jelleget is ölt: Debussy két Képe közé (Gigues és Tavaszi körtánc) tette be Kocsis Zoltán Rachmaninov Holtak szigetét az Ibé­ria helyére, majd arra kérte a közönséget, hogy csak a végén tapsoljanak, mintha egy három részből álló műről lenne szó. Így hát a Debussy által elképzelt, két pasztellszínű redőny közt átszűrődő ünnepi csillogás és napsütés helyett egy sötét, bár nagyszerű hangtelítettséggel teljes temetői sugárzás szórta be váratlan fényekkel a francia zeneszerző pókhálószerű építményeit. Mintha Utrillo helyett egy Goyát akasztanánk a falra két Monet festmény közé. Ezek után már nem is érthető, hogy mi vonzza oly gyakran a karmestereket a ru­tin, és nem az újító keresés felé.

Gérard Condé
(Le Monde, 2001. július 8.)