Wolfgang Amadeus Mozart (1756‒1791) teljes zenekari komponista-munkássága során különleges érzékenységgel kezelte a fúvósok csoportját. Szíves-örömest komponált számukra versenyműveket is: fagottra, oboára, kürtre, majd élete végén klarinétra, valamint ‒ csekély lelkesedéssel téve ugyan eleget a megrendelésnek ‒ fuvolára. Jellemző ebből a szempontból, hogy D-dúr fuvolaversenye (K. 314 / K. 285^d) az azonos jegyzékszámú C-dúr oboaverseny átirataként látott napvilágot (mannheimi tartózkodása során, 1778 elején). Az eredeti oboaverseny az előző év terméséhez tartozik: Salzburgban keletkezett az udvari együttes új tagja, a Bergamóból odaérkezett Giuseppe Ferlendis számára. Később viszont elkallódott, s kéziratára csak 1920-ban találták rá; azóta az oboa szólórepertoárjának egyik legfontosabb darabja lett (ahogy D-dúrba transzponált verziója is hasonló szerepet tölt be a fuvolairodalomban). Háromtételes szerkezetével a megszokott gyors‒lassú‒gyors elrendezést követi, s az alaphangnembeli szélsők F-dúr lassútételt kereteznek:

I. Allegro aperto;

II. Adagio non troppo;

III. Rondo: Allegretto.

A zenekar összeállítása is a kor általános mintái szerinti ‒ a szólóhangszer mellett további két oboát, két kürtöt, valamint vonósokat magában foglalóan ‒, s a hangszerelés könnyed és áttetsző.  Mozart egyetlen elkészült oboaversenyének zenei világa még sok tekintetben az 1775 körüli hegedűversenyekéhez áll közel, így a gáláns stílus könnyed és választékos kifejezésmódja uralja. (Ránk maradt egy másik, tervezett Mozart-oboaverseny töredéke is: F-dúr nyitótétel-kezdemény, K. 293 / K. 416^f.)

Az egykorú versenymű-irodalomra jellemző módon a C-dúr oboaverseny szonátaszerkezetű nyitótétele is kettős expozícióval indul: főbb zenei gondolatainak bemutatása először az alaphangnemben megy végbe a teljes apparátuson, majd a formarész második felében a szólóhangszer kerül a tematikus anyag továbbalakításának középpontjába. Így a lendületes, energikus kezdőtéma anyagát mindjárt annak második megszólalásakor széles gesztusú, magasba szárnyaló dallamívvel gazdagítja a szólóoboa. A tétel hangnemrendje szokványosnak és egyszerűnek mondható: az expozíció második szakasza G-dúrba modulál, a középső tételszakasz nem hoz magával különösebb tonalitásbeli meglepetést, s a visszatérés az alaphangnemben zajlik le. Gáláns társalgási hangjának megfelelően nélkülözi a drámai kontrasztokat a kezdőtétel ‒ de ugyanúgy a mű egésze is.

Mondják, hogy Mozart még akkor is latens operát írt, amikor hangszeres zenét komponált, s operaszerű elemek a C-dúr oboaversenyben is bőséggel vannak jelen. A poétikusan áradó lassútétel ‒ melyet szinte „végigénekel” a szólóhangszer ‒ érzelmes áriára emlékeztet, míg a rondó-finálé játékos dallamfordulatai a Szöktetés a szerájból zenéjét előlegezik (különösen Blonde áriáját a II. felvonásból: „Welche Wonne, welche Lust…”).

A már hét-nyolc éves korától komponáló Franz Schubert életében meghatározó szerepet játszott, hogy 11 évesen felvételt nyert a bécsi udvari kápolna kórusába, s emellett a város egyik legjobb iskolájába, a Császári és Királyi Városi Konviktusba, ahol öt évig tanult.  Ebben a kiváló oktatást biztosító intézményben a zenének is fontos szerep jutott: az iskola elsőrangú zenekarában Schubert hegedűsként már korán megismerkedhetett Haydn, Mozart és a fiatal Beethoven szimfonikus zenéjével. (Egy iskolatársának visszaemlékezése szerint különösen Mozart „nagy” g-moll szimfóniája és Beethoven 2. szimfóniája tett rá nagy hatást.) Minden Schubertről szóló könyv hangsúlyozza, hogy a komponista első hat szimfóniája milyen sok szállal kötődik a bécsi klasszika nagymestereinek stílusához – s hogy ezzel együtt már a legelső darabban megszólal az ekkor még csak 16 éves szerző egyéni hangja is. „Schubert ugyanazt a nyelvet beszélte (méghozzá nagyon meggyőzően), mint ők, de annyira mást mondott ezen a nyelven, hogy ez a hat mű mégis a fiatal zeneszerzőre, és csakis rá jellemző.” – írja egyik méltatója.

Az 1816 áprilisában, 19 évesen befejezett 4. szimfónia sajátkezű partitúrájába Schubert csak később írta be a „Tragikus” melléknevet. Ez a melléknév meglehetősen félrevezető: míg a mű kétségtelenül komolyabb, s helyenként szenvedélyesebb hangvételű, mint elődei, tragikusnak mégsem nevezhető. Ez a szenvedély nem Beethoven 5. szimfóniáját, hanem sokkal inkább az 1770-es évek első felének „viharos” irodalmi és zenei áramlatát, a „Sturm und Drang”-ot, Joseph Haydnnak és kortársainak ekkor keletkezett szimfóniáit idézi fel, rögtön a nyitótétel gyors főtémájában. A tétel lassú bevezetése egyeseknek Mozart híres „Dissonanzen” vonósnégyesének első ütemeit, másoknak Haydn Teremtés című oratóriuma szintén c-mollban, egészen hasonlóan induló zenekari bevezetőjét juttatja eszébe. A gyors főtéma hevességével dallamos, lírai, dúr melléktéma kontrasztál, s a visszatérésben a melléktéma után a zene már a tétel végéig dúrban marad. Az Andante tételben a bensőséges, beethoveni szépségű Asz-dúr kezdő dallammal egy először f-mollban, másodszor b-mollban megjelenő, szinte groteszken szögletes téma áll szemben. A 3. tétel rendhagyó módon nem a c-moll alaphangnemben, hanem Esz-dúrban áll. Schubert ugyan Menüettnek nevezi, de Allegro vivace tempójánál és karakterénél fogva már-már scherzo, amely rögtön a kezdetén a három negyedet két negyeddé alakító hangsúlyozásával lepi meg a hallgatót. Itt a hangulati váltást a finoman népies hangvételű dallamos középrész (trió) hozza. Szonáta-formájú, nagy lélegzetű, jelentős tétel a finale: tág teret bejáró, merész harmóniai terve, építkezésmódja és zenei anyaga is egyértelműen a születőben lévő romantika jegyeit hordozza magán. Az egyetlen gesztusból kibontott főtéma, a lendületes átvezető rész, melynek zakatolása a dúr melléktéma alatt is folytatódik, s a diadalmas, szinte hősi hangvételű zárótéma egymásutánja a későbbi Schubert-szimfóniákat vetíti előre. A visszatérés– mintha csak a mű melléknevét cáfolná – már a kezdetétől C-dúrban szólal meg.