Zarathustra (görögül Zoroaster) a Krisztus előtti időkben élt perzsa vallásalapító próféta volt. Nevét a nyugati civilizáció számára a nagyhatású német filozófus-költő, Friedrich Nietzsche (1844–1900) tette ismertté: az ő főműve az 1883 és 1885 között keletkezett Imígyen szóla Zarathustra. Nietzsche, Zarathustra életéből és tanításából kiindulva, valójában a saját gondolatait írta le az emberi lét nagy kérdéseiről: a természet és az ember, az egyén és a társadalom kapcsolatáról, az erényről, a bűnről, a túlvilágról stb. Amikor Richard Strauss 1896 augusztusában befejezte, s még ugyanazon év novemberében be is mutatta azonos című szimfonikus költeményét (melyet alcíme szerint „Nietzsche után szabadon” komponált), a zenei világ jelentős része értetlenül reagált: hogyan lehetséges egy filozófiai munkát a zenébe átültetni? A kérdésre maga a zeneszerző adta meg a választ egy néhány hónappal később írt levelében: „Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről. Sokkal inkább kívántam zenébe átültetni az emberiség fejlődésének eszméjét a kezdetektől a valláson s a tudományon keresztül Nietzsche ember feletti ember fogalmáig.”
Richard Strauss szabadon formált kompozíciójának összetartó erejét néhány vissza-visszatérő alapmotívum adja. A mű egyes szakaszainak mögöttes tartalmára a partitúra megfelelő helyeire bejegyzett, Nietzschétől kölcsönzött nyolc fejezetcím utal: „A túlvilágiaskodókról”, „A nagy vágyakozásról”, „Az örömökről és szenvedélyekről”, „Sírdal”, „A tudományról”, „A lábadozó”, „Táncdal”, „Éjszakai vándor dal”. A partitúra kezdetén a zeneszerző a költő-filozófus bevezető szavait idézi: „Zarathustra harmincéves volt, amikor elhagyta szülőföldjét… és a hegyek közé húzódott. Itt élvezte szellemét és magányát, s nem unt rá tíz teljes évig. Végül mégis mást gondolt szívében, egy reggel pirkadatkor felkelt, kilépett a napfényre, és így szólt a naphoz:… Zarathustra ember akar lenni újra.”
A szimfonikus költemény első 21 ütemét Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje óta az is ismeri, aki még soha nem hallott Richard Straussról vagy Zarathustráról. Ez a rendkívül erőteljes bevezetés, egy csodálatos napfelkelte víziója az egész mű magva, kiindulása: itt exponálják a trombiták az alaphangból és kvintből álló, végtelenül egyszerű „ősmotívumot”, illetve a természetet szimbolizáló C moll/dúr hangnemet, s már itt teljes pompájában szólal meg a zenekar, amely az igen nagy létszámú vonós- és fúvóskar mellett egy hárfát, orgonát és különféle ütőhangszereket is tartalmaz. Ám a fények hamar kialszanak, Zarathustra alászáll a földre, s máris az emberi vágyakozás izgatottan felfelé törő motívumát halljuk, amelynek H alapú hangneme mindvégig az emberi szellemet jelképezi. Finom utalások (a gregorián Credo illetve a Magnificat kezdőhangjai) jelzik „A túlvilágiaskodókról” felirattal ellátott, sok szólamra osztott vonóskari szakasz formahatárait. „A tudományról” szóló résznek az ősmotívumra épülő fúgatémája (a fúga a „legtudósabb” zenei forma) tartalmazza a C-dúr és a H-dúr akkordot is. A szólóhegedűn megszülető, megint csak az ősmotívumra épített „Táncdal” a bécsi keringő apoteózisa. A hatalmas küzdelmeket megjelenítő, rendkívül szélsőséges érzelmi-indulati skálát bejáró mű háromszoros pianóban elhaló befejezése ember és természet ellentétének feloldhatatlanságát sugallja: az éteri magasságba emelt, többször megismételt H-dúr záróakkord a mélyvonósokon pengetett C hanggal váltakozik – s az „utolsó szó” ezé a C hangé…