Ottorino Respighit legismertebb művei – a Róma-ciklus vagy a Trittico Botticelliano – okán leginkább impresszionista zeneszerzőnek tartják. A zenei hangfestés mellett ugyanakkor élénken érdeklődött a régi korok zenéje iránt is. E két irányzat egyesül az 1925–1926-ban komponált Templomablakok (Vetrate di chiesa) című zenekari művében. A szűk félórás ciklus alcíme szerint „négy szimfonikus impresszió”, ugyanakkor a régi egyházzene megidézése érdekében a zeneszerző modális dallamokat is feldolgozott benne.
A tételek négy régi ólomüveg templomablakot, illetve az ezeken látható bibliai, illetve a katolikus keresztény hagyományhoz kötődő történeteket jelenítenek meg. A tételekhez a zeneszerző saját kommentárokat is írt, s ezek segítségével szinte magunk előtt láthatjuk a színes templomablakokat:
Különösképpen azonban mégsem egy konkrét látványélmény, de még csak nem is maguk a témák inspirálták a ciklus zenéjét. Respighi a négy tételt eredetileg szóló zongorára, gregorián témák alapján írott prelűdöknek szánta, s a zongoradarabok csak a meghangszerelésük után nyerték el végleges címüket. Az első tétel egy szemlélődő, melankolikus hangulatú variációsorozat egy egyszerű téma felett. A második tételben Respighi drámai erővel jeleníti meg az egekben zajló csatát. A harmadik tétel ismét kontemplatív, a ferences rend Assisi Szent Klára által alapított női ága előtti tiszteletadás. Azt a csodát önti zenébe, amely szerint Klárát, amikor súlyos betegsége miatt nem tudott felkelni, angyalok vitték el az éjszakai zsolozsmára. A negyedik tétel csendesen kezdődik, s – a Róma fenyői ciklus zárótételéhez, a Via Appia fenyőihez hasonlóan – nagy fokozás végén, hatalmas Allelujában teljesedik ki. Szent Gergely pápa, illetve a róla elnevezett gregorián zene előtt hajt fejet: Gergely gyűjtette ugyanis össze az addig szájhagyomány útján terjedő egyszólamú latin egyházi énekeket, és építette be azokat a misék rendjébe.