A moszkvai Nagyszínház egykori zeneigazgatója olyan alkotásokat szólaltat meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, amelyek a 20. század első éveiben, nem sokkal a bolsevik forradalom előtt keletkeztek. Ljadov utolsó műveinek egyike, a Nénia (Sirató) 1914-ben született, Glazunov és Szkrjabin pedig egyaránt 1904-ben fejezte be a koncerten elhangzó alkotásait. Szkrjabin a modern zene egyik előfutára, a zenetörténet egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb figurája, a wagnerizmus orosz ágának kiteljesítője, aki más-más színeket hallott az egyes hangokhoz, és misztikus akkordba, hangokba kódolt üzenetekkel fejezte ki magát. Tételszünetek nélkül előadandó Harmadik szimfóniája is filozofikus, elvont tartalmakat közvetít; első tételének címe Harcok, a másodiké Örömök, a harmadiké Isteni játék. A Szkrjabinnál majd két évtizeddel idősebb Glazunov a-moll hegedűversenye hagyományosabb, a romantikához közelebb álló nyelvezettel íródott, mint Szkrjabin atonalitás felé kacsingató, ritkán hallható szimfóniája; a Szentpétervári Konzervatórium nagyhírű hegedűprofesszorának, a kor egyik legnagyobb művészének, Auer Lipótnak készült. Bár Auer Veszprémben született, nem a magyar, hanem az orosz hegedűiskola meghatározó személyisége lett; az ő keze alól került Mischa Elman és Jascha Heifetz is. Ennél egy-két évtizeddel később szökött szárba a magyar hegedűiskola a budapesti Zeneakadémián, Hubay Jenő jóvoltából. Ennek a műhelynek kései leszármazottja a harmincas évei elején járó Baráti Kristóf is, akit Tátrai Vilmos és Szenthelyi Miklós tanított, de a szálak összefutnak: a szentpétervári konzervatórium egykori növendéke, az európai Stradivarius Társaság elnöke, Eduard Wulfson fedezte fel 1996-ban, és segíti azóta is pályáján.