A klasszikus zenekari repertoár kevés darabját övezi annyi rejtély, mint Schubert h-moll szimfóniáját. Gondunk akad mindjárt a sorszámozással is: jóllehet a művet többnyire „Nyolcadikként” szokás emlegetni, voltaképpen korábban keletkezett, mint a hagyományosan „Hetedikként” számozott „Nagy” C-dúr szimfónia. De problematikus a „befejezetlen” jelző is, hiszen az elmúlt másfél század során sokan vélték úgy, Schubertnek valójában nem is igazán állt szándékában további tételekkel egészíteni ki a kompozíciót, miután felismerte, hogy e két tételben már mindent elmondott, amit akart.

Az utóbbi elmélet hívei arra szoktak hivatkozni, hogy a zeneszerző maga kínálta fel a kompozíciót előadásra egy grazi zenei egyesületnek – csakhogy az ezt igazoló dokumentum értelmezése vitatott, s valójában nem nyújt egyértelmű tájékoztatást Schubert szándékairól. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a zeneszerző hozzákezdett egy harmadik tételhez is, amelynek Scherzóját egészében felvázolta zongoraletét formájában, sőt a Trio-szakasz első ütemei is ránk maradtak. E scherzo 1822-ben megkezdett hangszerelése azonban az első néhány ütem után félbeszakad – hogy Schubert valamilyen feloldhatatlan problémát érzékelt-e a felvázolt részletben, vagy csupán más kompozíciós terveinek szorításában mondott le a szimfónia teljessé komponálásáról, azzal kapcsolatban puszta találgatásokra vagyunk utalva. E találgatások legcsábítóbbika mellett Brian Newbould érvelt igen hevesen: meggyőződése szerint a Rosamunde kísérőzene nevezetes közjátéka (amely ugyancsak h-moll hangnemű, ráadásul zenekarának hangszer-összeállítása is azonos a szimfóniában használtéval) eredetileg a „Befejezetlen” fináléja lehetett – a szimfóniát tehát Schubert voltaképpen befejezte, csakhogy a maga egészében elvetendőnek ítélte, s így egyik tételét „átmentette” egy készülő másik művébe.

Akárhogyan történt is a dolog, a mű létezése hamarosan feledésbe merült, s a két befejezett tételt tartalmazó kéziratra csupán 1865-ben bukkant rá Johann von Herbeck a komponista egykori barátja, Anselm Hüttenbrenner házában. Az év decemberében Herbeck be is mutatta a két fellelt tételt Bécsben – zárótételként Schubert Harmadik szimfóniájának fináléját illesztve melléjük. Mai fülünk számára az efféle életigenlő befejezés nagyon kevéssé illik az első két tétel karakteréhez: az első ütemekben a mélyvonósokon megszólaló, melankolikus kérdésre ideiglenes választ ugyan adhat az oboa és a klarinét (a vonósok „zizegése” felett megszólaló) témája, vagy az elsőnél sokkalta kiegyensúlyozottabb lassú tétel nyugodt vonulása – a Schubert korai szimfóniáira jellemző, örömteli feloldást hozó finálé azonban mindeme fájdalmas tétovaság után legfeljebb álmegoldásnak tűnhet.