Fénykép album és sajtószemle a népszerű basszistáról.

Évadnyitó hangversenyét tartotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kocsis Zoltán vezényletével, Komlósi Ildikó és Palerdi András közreműködésével. Az első látásra meghökkentő program három zeneszerző fiatalkori alkotását tartalmazta, míg a koncert első felében a vidámság, gondtalanság dominált (Haydn &dbquo;A reggel”, Schubert III. szimfóniája), addig a második rész sűrű zenéje, eszmei mondanivalója adott alkalmat végiggondolni Bartók remekét (A kékszakállú herceg vára).

A Nemzeti Filharmonikusok hagyományosan Bartók művészete köré épülő nyitókoncertje idén az ellentétek dinamikus összetartozásának jegyében fogant.

Fiatal az évad, frissen játszik a Nem­zeti Filharmonikus Zenekar, és most már tényleg illetlenség lenne megle­pődni, hogy mennyire jól bírják. Haydn A reggel szimfóniája és a Schu­bert 3. szól az első részben...

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar a 40. jubileumi "Karintiai Nyár" nyitókoncertjére volt hivatalos Villachban. A koncertről szokatlan módon már másnap számos újság közölt kritikát, az osztrák közrádió (Ö1) pedig a koncert másnapján a teljes hangversenyt leadta.

Részletek a megjelent kritikákból.

Magyarországon első ízben hangzott el a schönbergi életmű egyik kulcsdarabja, a Mózes és Áron (1930-32). E sajátos operát Schönberg életében nem mutatták be, mindössze egy részlet (Tánc az aranyborjú előtt) szólalt meg 1951. július 2-án, (tehát 11 nappal a szerző halála előtt) Darmstadtban - a darmstadtinál "értőbb" közönsége valószínűleg azóta sem volt a darabnak. A teljes kompozíció 1954-ben egy hamburgi koncerten, színházban pedig 1957-ben, Zürichben hangzott el. Az opera kétarcú recepciójára jellemző, hogy miközben a Mózes és Áronnak könyvtárnyi a szakirodalma, a közkézen forgó, népszerűsítő operakalauzokból (legalábbis a német nyelvterületen kívül) gyakran kimarad, eufemisztikusan fogalmazva a mű nem vált a repertoár részévé. Berg, Bartók, Stravinsky (most szándékosan nem említem Puccini vagy Richard Strauss nevét), tehát a kortársak darabjai viszont igen.

Igor Sztravinszkij nagy művei már beépültek a koncertek műsoraiba, mégis vannak olyan darabjai a nagy orosz szerzőnek, melyeket egyáltalán nem, vagy ritkán hallani. Az pedig, hogy egy teljes estét szentelnek a zeneszerző műveinek, ráadásul a nem gyakran játszottaknak, igen kevésszer fordul elő, én nem is emlékszem az utóbbi évekből ilyen összeállításra. Ezért is volt megkülönböztetett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar április 17-i programja, melynek közreműködője a fiatal finn zongorista, Olli Mustonen volt.

Azt gondolom, legalább is az én értékrendem szerint, az "év koncertje" címhez az alap, hogy a műsor nyomokban se tartalmazzon elcsépeltnek tűnő számokat. Mivel jó előre tudható volt, mi fog elhangzani, és azt is hallottuk már, hogy Kocsis ugyanolyan jól beszéli Sztravinszkij nyelvét, mint akár Bartókét, a különleges élmény borítékolható volt.

Nem tudtam, hogy ilyen koncertre vágyom. Nem tudtam, amíg nem tapasztaltam. Olyan koncert, ahol nincs semmi, csak a zene. Csak a művekről szól az este. Eljátsszák Debussy halálának az évfordulóján a Jeux-t, és Bartók születésének évfordulóján a Cantata profanát. És még két másik Bartók darabot. Nem üzennek, nem szórakoztatnak, nem értelmeznek újra: elég nehéz darabok ezek ahhoz is, hogy egyáltalán értelmezve legyenek.

Kocsis Zoltán – Bartók műveinek talán legavatottabb tolmácsolója – az idei évben is koncerttel ünnepelte Bartók Béla születésnapját a Magyar Nemzeti Filharmonikusok élén a Tavaszi Fesztivál keretében. A műsor – Debussy Jeux-je, Bartók két hegedűrapszódiája, a Négy zenekari darab és a Cantata profana – ritkán hallható művekből állt össze, a rapszódiák kivételével, intellektuális élményt ígért a nagyszámú közönségnek.

Bár a zenei szakma egy része igyekszik mindent megtenni azért, hogy Bartók születésnapja, március 25. hangsúlyos helyet kapjon a magyar kulturális életben, a szélesebb tömegekhez sajnos nem mindig jut el az üzenet. Ezért is olyan fontos, hogy a nap szokásos ceremóniái - mint a temetői koszorúzás, a Bartók-Pásztory-díjak átadása - mellett az estét egy rangos hangverseny zárja. Bár a tavaszi fesztivál minden évben sorra kínálja a jobbnál jobb külföldi művészeket, az igazi zenei ínyencségeket, Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok koncertje mégis kitűnik a sorból.

Két eltérő félidőt kaptunk a Nemzeti Filharmonikusoktól Bartók Béla születésnapján. Az elsőben - kakukktojásként - Debussy balettje mellett két (és fél) Bartók-rapszódiát hallhattunk Kelemen Barnabás szólójával. A második rész színtiszta Bartók-zenét hozott.

A Nemzeti Filharmonikusok Bartók Béla születésnapján adott koncertjéről nehéz összefüggően beszámolnom: a műsorra tűzött négy mű sorrendje (Debussy: Jeux, Bartók: 1. és 2. hegedűrapszódia, Négy zenekari darab és a Cantata Profana) összezavart. Akármilyen gondosan dolgozta ki Kocsis a zenei szöveteket, és bármennyire is örültem annak, hogy színesen és áttetszően szólalt meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, az élmény a koncert dramaturgiája miatt mégis felemásra sikeredett.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kocsis Zoltán nagy koncertet adott Bartók Béla születésnapján. Ám ezúttal a "nagyság" dimenziója a maga realitásában s nem elvont módon mutatkozott meg.

Mielőtt a Bartók-művek sorra kerültek volna, egy Debussy-zene, a Gyagilev és Nyizsinszkij nevével fémjelzett orosz balett számára komponált Jeux hangzott el. A koncerthez a helyszínen adott kis lapocska csak a táncjátékban foglalt történetet ismertette. Bár nem nehéz kapcsolatot találni a két zeneszerző között, egy-két mondat arra is rávilágíthatott volna, miért ez a mű és miért pont itt találkozott Bartókéival.

A Bartók Új Sorozat 6-os számot viselő lemezén a zeneszerző 1905 és 1923 közt írt művei hallhatók, a Tánc-szvit kivételével mind a 2. szvitnek (kétzongorás), mind a Román táncnak és a Román népi táncoknak van zongoraváltozata is. A Buda, Óbuda és Pest egyesítésének 50. évfordulójára írt Tánc-szvit máig az egyik legkedveltebb zenekari darab Bartók művei közül, a rövid lélegzetű Román népi táncok is gyakran szerepelnek a koncerteken. A lemez tartalmazza a 2. szvit 1921-es III. és IV. tételének változatát is, mindkét tétel rövidebb.

Hol jó élni gyerekként? Miért jó ebben a városban felnőni? Mi a villamos? Vasárnap délelőtt egyszerű volt megválaszolni ezt a néhány nehéz és fontos kérdést.

A vállaltan ismeretterjesztő, tanító célzattal megrendezésre kerülő ifjúsági koncertek folyton visszatérő kérdése, hogy a klasszikus zenei kánon mely művei növelik leginkább a művészi zenével ismerkedő fiatalok zene iránti fogékonyságát, és mely alkotások azok, melyek ízlésvilágukhoz a legközelebb állhatnak.

Azt hiszem, hogy Kocsis Zoltán nagyonis liszti módon járt el, amikor zenekari átiratokat készített a komponista néhány zongoradarabjából. A Nemzeti Filharmonikusok január 23-i koncertjén elsőként ezekkel a hangszerelésekkel ismerkedhetett meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége.

Liszt életművében biztonságosan tájékozódni komoly idő- és energiaráfordítást igényel. Míg kortársai óriási erőfeszítéssel igyekeztek műveiknek valamely ismert szerkezeti elvet egyedi módon megvalósító, kikezdhetetlenül zárt formát adni, addig Liszt kompozícióinak hatalmas tömege számtalan változatban létezik, mintha a művek végső alakja éppen az állandó átalakulás lehetőségében rejlene.

Újdonság és közönségcsalogató zene egyaránt szerepelt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar január 23-án, a Művészetek Palotájában tartott koncertjén. Az újdonság - helyesebben régi-új Liszt-darabok füzére - Kocsis Zoltán hangszerelésében szólalt meg, öt, eredetileg zongorára írt kompozíció zenekari átiratát hallottuk. Érdekes volt  közvetlenül ezután hallani Liszt veretes A-dúr zongoraversenyét a fiatal szólista, Báll Dávid szólójával, majd szünet után Kodály Páva-variációit és Ravel Boleróját.

Zsúfolásig telt nézőtér várta a Vörösmarty Színházban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeit, élükön Kocsis Zoltán főzene-igazgatóval. Az előadók ismert kvalitásai mellett a legkényesebb ízlésű zenebarátokat kielégítő műsor is nyilván nagy vonzerővel bírt: ritkán hallható kompozíciókat és a szimfonikus repertoár legnépszerűbb darabjait egyaránt hallhattuk hétfő este.

A Bartók Teremben játszott hazai turnéja harmadik állomásán a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A koncert azt a színvonalat hozta, amit az előadók neve sejtetni engedett: lenyűgöző technikai és zenei pontosságot, világosan átgondolt és kivitelezett művészi koncepciót; valamint egy meglepetést, a Liszt-zongoraverseny szólistájaként megismert Báll Dávid zongoraművész személyében.

Abban a szerencsében volt részem, hogy immár másodízben hallgathattam végig a pénteki koncert nyitányaként szolgáló Kocsis Zoltán-féle Liszt-hangszereléseket. Pontosabban az elhangzó öt kompozícióból kettőt volt alkalmam megismerni, melyek tavaly (az Ave Maria mellett) a MÁV Zenekar Kocsis dirigálta koncertjén szerepeltek.

Pont a terem másik szélén ültem, de akkor is furcsa érzés, hogy csak látom a hegedűket játszani, de nem hallom, mert közben rezegnek a rezek. Az egész nem volna nagy ügy, ha nem éppen a hangszerelésen volna a hangsúly: a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén az első szám (vagy első néhány szám) Kocsis Zoltán hangszerelése, Liszt-zongoraművek nagyzenekaron. Egy művé kovácsolták az öt zongoradarabot, vagy legalábbis nem engedtek közbetapsolást, pedig ennyire azért nem volt egységes a kép.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hazai pályán, a Művészetek Palotájában adott koncertet pénteken este. A műsor már első pillantásra is érdekesnek ígérkezett, a szvitté formált öt Liszt-mű Kocsis Zoltán hangszerelésében az est meghatározó vonala. Liszt A-dúr zongoraversenye Báll Dávid, a Zeneakadémia DLA-hallgatójának előadásában, valamint Kodály Páva-variációi és Ravel Bolerója tették a programot teljessé. A műsoralkotás fő jellemzője az ismeretlen és a népszerű művek egymás mellé állítása volt.

Gyönyörű lemez. Pedig,.. akadékoskodni lehet. Hogy a Táncszvit felvétele már megjelent - mondjuk akkor is elég fantasztikus volt, és azóta sem romlott, a lemezek már csak ilyenek. A II. szvitet pedig nyilván nagyon kevesen tartják számon a legkedvesebb Bartók-művek között.

A 90-es évek elejétől nem túl sok zenei programot kínáltak a gyermekes családoknak, szerencsére ez a múlté. Már az egészen kicsiket is elvihetik a szülők olyan eseményekre, ahol a koruknak megfelelő dallamokkal, ritmusokkal, rigmusokkal, játékokkal ébreszthetik fel a mindenkiben benne rejlő zene utáni vágyat. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar második éve várja a Művészetek Palotája Fesztivál Színházába a nagyobbacska gyerekeket, a január 11-i két matiné-előadáson Mozart Varázsfuvola című operáját ismerhette meg a közönség.

Ismert és kevésbé ismert zenekari „táncos” zenék alkotják az új Bartók-összkiadás 6-os sorszámú lemezét, melyek közül a Táncszvit felvétele 2002-es dátumot visel, a többi azonban teljesen friss, az utóbbi bő év termése.

Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként egyre bátrabban él a fenomenális akusztikájú Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kínálta lehetőségekkel. Nagyszabású oratórikus műveket ékel a műsorba, amelyek más helyszínen nemigen hangozhatnának el. Legutóbb Bach h-moll miséjét dirigálta.

Az 1910 decemberében New Yorkban parádés szereposztással, Carusóval, Emmy Destinn-nel, Toscanini vezényletével bemutatott háromfelvonásos Puccini-opera nem tartozik az itthon leggyakrabban előadottak közé. A Nyugat lánya (La fanciulla del West) pedig különleges helyszínen, érdekes szereplőkkel játszódik, az aranyláz idején, Kaliforniában. Van itt kocsma (A polkához, vajon hogy kerül Amerikába a polka?), őserdő, van két indián, kisbabával, vannak aranyásók, kártyaparti csalással, seriff, vándor énekmondó, levélhordó.

Vajon értékén kezeljük-e Puccinit? - Ez a sokszor feltett kérdés ötlött fel bennem újra múlt hétfőn, A Nyugat lánya koncertszerű bemutatója után. Közben nemigen volt időm effajta filozofikus problémákon morfondírozni: az előadás olyan koncentrált és erős volt, hogy nem engedett ki bűvköréből.

Ha az ember lányának egy full van a kezében, fix, hogy bemondja az „all in”-t, legyen bár lelkes amatőr vagy dörzsölt, vérprofi pókerjátékos.

Ha a finnekről van szó, három dolog biztosan eszünkbe jut: gyakran emlegetik a magyar kapcsolatot, mindig derűsek, és számukra nem létezik túlságosan zord időjárás. Hogy Sakari Oramo szóba hozta-e a magyar rokonság vagy nyelvrokonság kérdését a Müpában tartott koncertje előtti nyilvános beszélgetésen, nem tudom, de a másik két sztereotípiát igazolni látszott a hangverseny.

Pompás SACD felvétel, a komoly házi hangtechnikával rendelkező hallgatót illúziót keltő koncertélményben részesíti. És mivel hybrid, minden CD-t forgató berendezés lejátssza a korongot, a hagyományos felvételi technikával készült lemezeknél hallhatóan jobb minőségben. Az előadás is pompás.

Tizenöt év nem nagy idő a zenetörténetben, de ha az 1881-1896 közötti termésből szemezgetünk, meglepő dolgokat találunk. A romantikát már-már a kifulladás fenyegeti, a XIX-XX. század fordulójának zenéje csak néhány zeneszerző sajátja, a kis nemzetek öntudatra ébredtek, a zeneszerzők oroszlánkörmeiket nyújtogatták.

Ki ne örülne annak, ha létezne egy csodanövény, mely a környezetét boldoggá teszi. Csakhogy a boldogság sem jelenti mindenkinek feltétlenül ugyanazt! Képzeljünk el egy érdekes mesét, mely tanít, örömmel tölt el, elgondolkoztat, s még a komolyzenét is közelebb viszi az emberekhez. Marianne Poncelet A csodafa című meséje pontosan ilyen.

A finn Sakari Oramo több zenekarnál visel vezető tisztséget, most csak annyit róla, hogy ő lett Rattle utódja a Birminghamiaknél, ami azt jelzi, volt mit várnunk tőle, és ha már finn, mivel is kezdte volna mással műsorát, mint egy Sibelius-darabbal.

Több különlegességet is tartogatott Klemperer-bérletesei számára a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR a sorozat első koncertjén. A program gerincét az ifjú Mozart ritkán hallható, F-dúr háromzongorás versenyműve (K. 242) alkotta, melyhez KOCSIS ZOLTÁN különleges és igen rokonszenves szólista-triót választott: RÁNKI DEZSŐ és KLUKON EDIT megszokott kettőséhez 13 éves fiuk, RÁNKI FÜLÖP társult.

Japán szerepe a nyugati zenei életben meglepően egyoldalú. A megszokás az előadó-művészet területén ugyan tekintélyes helyet biztosít számára, ha azonban valaki az európai zenekedvelők bármilyen tetszőleges csoportjától japán komponisták nevét kérdezné, meglehetősen biztos lehetne benne, hogy válaszként csak zavart tanácstalanságot kap.

Igazi csemegét tartogatott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar november 12-i koncertjére, két kortárs japán művet, majd a szünet után Sosztakovics V. szimfóniáját egy japán karmester, Komatsu Kazuhiko dirigálta. Hogy a japán zenéről nem sokat tud a magyar közönség, abban biztos vagyok, hiszen a távoli országban nemcsak a zene, de az életstílus, a gondolkodásmód, a hagyományok tisztelete is eltérő a miénktől. Ott császárság van, gondosan felépített hierarchiarendszer, a kötelességtudat vezérli az embereket, mások az épületek, a mentalitás.

Manapság a koncertéletben egy fogalom fokozatos átértékelődésének vagyunk tanúi. Ha negyedszázada, a nyolcvanas évek elején valaki azt mondta: 20. századi zene - a kifejezés természetesen a kortárs muzsika szinonimájaként értelmeződött.

Bartók Új Sorozat, 6 - Hungaroton Classic

Klukon Edit, Ránki Dezső és Ránki Fülöp - zongora, vezényelt: Kocsis Zoltán

A Ránki család a Nemzeti Filharmonikusokkal

Annyit szapult kulturális életünkben van valami, ami szép, dicséretes, mondhatni példamutató. A zene szeretetére nevelés, a jövő nemzedékének megismertetése azzal a műfajjal, amely talán a legalkalmasabb a lélek fölüdítésére, az enyhülés ritka perceinek ajándékozására.

Látszatra, az utóbbi időben Szokolay Sándor eltűnt a magyar zenei életből, amelyben megnyilatkozása mindig ünnep volt.

A Nemzeti Filharmonikusok zenetörténeti és szellemtörténeti jelentőségű koncertet adtak a hét végén. Az első részben eljátszották a Bartók főművének tartott Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot, a másodikban bemutatták Szokolay Sándor Október végi tiszta lángok - oratorikus emlékezés Nagy Gáspár versciklusára elnevezésű álrekviemjét.

Amikor legutóbb ehelyütt Kocsis karmesteri teljesítményét dicsértük, egy jelentős mű (Rachmaninov: II. szimfónia) magyarországi interpretációtörténetének csúcsára ismerhettünk rá. Ezúttal egy olyan remekművet értelmezett újra, melynek sok, katartikus előadása él az emlékezetünkben, a kompozíció extrakvalitásairól már réges-régóta személyes tapasztalatunk van. Így viszont még nem hallottuk.

Hát, nehéz este volt ez a pénteki.
Nehéz az előadóknak, és nehéz a közönségnek is.
A Bartók még talán inkább csak a színpadon ülőket izzasztotta meg, Szokolay Sándor legújabb alkotása azonban minden jelenlévőt nagy erőpróbának vetett alá.