Immár 560 éve, hogy Hunyadi László feje egy 1457 márciusi estén a budai Szent György téren a Friss-palota előtt ácsolt vérpadon porba hullt, miután a legenda szerint negyedszer sújtott le rá a hóhér. A huszonhat éves ifjú tragikus történetét címében is megörökítő romantikus nemzeti opera, a Bánk bán mellett a műfaj másik legnépszerűbb magyar alkotása. Hunyadi László az ország egyik legnagyobb klánjának elsőszülött fia volt, öccsét, Mátyást hazánk történelmének legsikeresebb uralkodói között tartja számon a történetírás. Hogy László vajon rendelkezett-e édesapja a törökverő Hunyadi János, illetve nála 12 évvel fiatalabb öccse vezetői erényeivel, azt tragikusan rövid élete miatt kortársainak nem volt módja megtapasztalni. Sőt, lassan emlékezte is elhalványult, mígnem az 1840-es évek nemzeti romantikája alkalmas szüzsét látott a haza függetlenségéért és boldogulásáért életét áldozó fiatal hős alakjában, akinek végzete tökéletesen illeszkedett a múltból erőt merítő korszellemhez. Hunyadi Mátyás mindenesetre bölcsebbnek bizonyult heves vérmérsékletű fivérénél, akinek gyilkosain nem állt bosszút, hanem kibékült velük és maga mellé állította őket. 1458-ban bátyja holttestét a budai Mária Magdolna-templom Krisztus-kápolnájából Gyulafehérvárra vitette, ahol két évvel korábban pestisjárványban elhunyt édesapjuk mellett helyeztette örök nyugalomra.

Erkel operája kétségtelenül mérföldkő lett a műfaj hazai történetében. Az első magyar nemzeti opera, amely napjainkban is színpadképes. Ma azonban nehezen ismernénk rá arra a műre, mely 1844. január 27-én szólalt meg először a Nemzeti Színházban. Az ősbemutatót követő évtizedekben ugyanis több részt komponált hozzá, illetve változtatott meg vagy húzott ki az operából Erkel. A 2000-es években a Zenetudományi Intézet munkatársai részletekbe menően rekonstruálták az eredeti művet, amelynek ősváltozata is bemutatásra, illetve rögzítésre került. A zeneszerző által vezényelt premier után a korabeli sajtót megosztotta Erkel műve, a közönség azonban azonnal a szívébe zárta. A nyitányban felcsendülő virtuóz fuvolaszólót Doppler Ferenc játszotta, aki fivérével, Doppler Károllyal együtt korának és a Nemzeti Színház zenekarának kiemelkedő fuvolaművésze volt. Nemcsak Erkel írt a Doppler-testvérek számára ma is nehéz technikai követelményeket támasztó szólókat, hanem ők maguk is komponáltak egyénileg és közösen is a hangszerre, amellett, hogy Liszt Ferenccel karöltve részt vettek az ország első hivatásos zenekarának, a bécsi mintára alakult Filharmóniai Társaság Zenekarának megalapításában.   Ismert tény az is, hogy a szabadságharc katonái többek között a Meghalt a cselszövő induló zenéjére  masíroztak. Ám, ami ennél is fontosabb, hogy  szabadságharc utáni években nemzeti operából a Nemzet Operájává magasztosult a Hunyadi László. 1850-ben Szilágyi Erzsébet szerepében a kor ünnepelt francia szopránja,  Anne La Grange lépett fel vendégként. Az ő tiszteletére egészítette ki művét Erkel a híres, nehéz technikai követelményeket támasztó La Grange-áriával. Az operát kétszer újították fel a Nemzeti Színházban az Operaház 1884-es megnyitása előtt. Először 1846. június 9-én, majd 1852. december 4-én. A Hunyadi László a Nemzeti Színház történetének egyik legnépszerűbb és legsikeresebb operája volt, összesen kettőszázharmincnyolc előadást ért meg. A 200. előadást fényes külsőségek között ünnepelték meg, 1874 februárjában. Egyenesen e miatt utazott Pestre Bécsből Minnie Hauk, az egyik páholyban pedig gróf Almássy György tapsolt, aki mind a kétszáz előadáson jelen volt.

Dubrovay László 2012-ben komponált Gordonkaversenyének zenekarában a fúvós- és vonóshangszerek mellett népes ütős szekció, valamint hárfa és cseleszta is szerepel. A három tételes kompozíció formai felépítése a klasszikus mintákat követi: első tétele szonáta-, a második triós, a harmadik rondóformában íródott. A nyitótétel főtémájában egy élesen disszonáns fúvós-fanfár, mintegy a beethoveni „sorsmotívum” elhangolt, groteszk változata, illetve a szólócselló csúszkáló dallama feszül egymásnak. Az először a fagotton felhangzó, éneklő melléktémát gyermekdalszerű, játékos zárótéma követi. A II. tétel főrészében a szólócselló szűkjárású, síró témáját gyászos hangulatú, félelmetes dobolás kíséri; a trió éneklő csellódallama a szerző megfogalmazása szerint „egy más, transzcendens világba kalauzol”. A táncos, mozgalmas fináléban a szerző parádés lehetőséget ad a szólista virtuozitásának megcsillogtatására.

Csíky Boldizsár 1937-ben, Marosvásárhelyen  született, a kolozsvári Zeneakadémiát 1961-ben végezte. Negyven évet töltött a marosvásárhelyi Filharmónia vezetőségében, az utolsó tíz évet az intézmény igazgatójaként. Majd minden zenei műfajban alkotott, művei számos európai országban, de Japánban és az Egyesült Államokban is elhangzottak. Főbb szakmai kitüntetései : Bartók-Pásztory díj, George Enescu-díj, Erkel Ferenc díj, a Romániai Zeneszerzőszövetség díja, legutóbb a Pro Cultura Hungarica díj. Marosvásárhely díszpolgára, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa.

Az Erdélyi Rapszódia 2012-ben íródott, ugyanebben az évben mutatta be a marosvásárhelyi Filharmónia szimfonikus zenekara élén a temesvári karmester, Gh. Costin. A Nemzeti Filharmonikus  Zenekar – Kocsis Zoltán nagyszerű vezényletével – a szerző nagyzenekari művei közül  kettőnek  is vállalkozott magyarországi bemutatására, de ez a darab „népszerűbb” hangot üt meg, mint a komor hangulatú „Gulag”, vagy a feszültségekkel teli poéma, „A hegy”. Azért  a Rapszódiát is körüllengi az erősen polifonikus részek, az egymás fölé-alá komponált, ellentétes jellegű dallamvonalak egyidejűségének sajátos feszültsége. Nem ritkák benne a szélsőségességekig menő hangszerelés „látványosságai” és a befelé-fordulás korálszerű szakaszai sem. A „Rapszódia” címadást a nagyon ellentétes hangulatok váltakozása és ezek velejárója, a gyakori tempóváltozás is indokolja. Zenei nyelvezetét tekintve, a mű vállalja a bartóki megfogalmazás szellemében értett zenei anyanyelv identitás-jelentését. A szerző, konkrét népdalidézetek nélkül, zenéjének szellemében mutatja fel egyértelmű hovatartozását.

Kodály első dalműve megalkotásakor a nosztalgikus korszellemből indult ki, de egyfajta ellen-népszínművet szeretett volna megvalósítani. Az eredeti népszínművekben ugyanis a magyar népdal alig kapott szerepet; ami miatt népiesnek tartották, az a népies műdal stilisztikai sajátosságainak az alkalmazása volt a zenés részekben. Kodály darabja irodalmi előzményéül sem egy népszínművet választott, hanem visszanyúlt a reformkor népies hagyományaihoz. Kodály Garay János reformkori költő Az obsitos című elbeszélő költeményéből indult ki. Garay Háry János alakjának megteremtésével halhatatlan népi hőst adott a magyar nemzetnek. Kodály a mintának megfelelően a kora XIX. század szellemében értelmezte át a népszínművet. A zeneszerző saját bevallása szerint a legendát akarta daljátékában ábrázolni, mert az igazabb, mint a történelem. Modern kori perspektívából nézve az a fajta népies hősiesség, amit Az obsitos története sugallt nem igaz, csak önámítás. Viszont a reformkor idealisztikus világa, a romantika kora alkalmas volt egy ilyen fajta tündérvilág ábrázolásához.

Az elkészült daljátékot először Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház akkori igazgatója fogadta el előadásra, de hamarosan többen szerencsésebbnek látták a darabot az operaházban bemutatni. Radnai Miklós fel is vette a kapcsolatot Hevesiékkel és Magyar Királyi Operaház 1925-26-os évadjának műsorára végül fel is vették a darabot. De a partitúra nem készült el időben, így a bemutató csúszott pár hónapot és végül 1926. október 16-án valósult meg. A következő évadra Kodály átdolgozta és kibővítette darabját. Ebben a formában 1928. január 10-én került színre a Háry. 1934-ben Debrecenben szabadtéren is színpadra állították, majd 1938-ban a darab előadásra került a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. A hazai bemutatók mellett sor került egy kölni, aacheni, augsburgi és helsinki bemutatóra is. Moszkvában az operaház egyik ottani vendégszereplése alkalmával került színre. Külföldi színházakban nem tudott repertoárdarab lenni, de Kodály 1927-ben az daljáték legjellegzetesebb dallamaiból összeállított egy hat tételes zenekari szvitet. Ennek az ősbemutatója New Yorkban zajlott le és Kodály egy csapásra világhírnévre tett szert. Az opera eltűnt a külföldi operaházak repertoárjáról, de a belőle készült szvitet ma is szívesen játsszák a világ nagy hangversenytermeiben. A mű későbbi átdolgozásai során a szerző elhagyta a világvége jelenetet és a balettzenét, de írt művéhez egy nagyszabású, önálló színházi nyitányt.