A nők megesküsznek, hogy addig nem élnek házas életet férjükkel, amíg azok be nem fejezik a háborút – izgalmas konfliktus, de a végkifejlet aligha lehet kérdéses. Az Arisztophanész komédiáján alapuló, átdolgozott formájában 1971-ben bemutatott egyfelvonásos vígopera nem a hagyományos értelemben vett színpadi mű, hanem koncertszerűen egymáshoz illesztett, de egymást logikus rendben követő zeneszámok sorozata. „A Lysistrate nem a borzalmakat ábrázolja, a gúny nem kevésbé éles fegyverét szegezi a háborúnak. Ez alapjában meg is határozza a zeneszerző eszközeit. A koncertvígopera zenei anyagában helyénvaló az oldott, könnyed, szinte frivol hang, a helyenként a jazzből kölcsönzött, eleven ritmika: a gregoriánra emlékeztető, archaizáló dallamképzés, a hangszerelés sok-sok fintora” – írta a műről Breuer János zenetörténész. A musicalből hatásos, szórakoztató és könnyen befogadható alkotássá formált opera megszólaltatására aligha mutatkozik ma elhivatottabb karmester Hamar Zsoltnál, aki maga is a szerző tanítványaként diplomázott a Zeneakadémián. A koncert első részében a francia Poulenc 1959-bemutatott egyfelvonásosa hangzik el, amely nemcsak abban különleges, hogy mindössze egyetlen énekes szereplőre íródott, hanem témája miatt is: a „cselekmény” egy nő és egy férfi utolsó telefonbeszélgetése, ennek minden lelki bonyodalmával és személyes tragédiájával.