Darius Milhaud (1892–1974) a 20. század egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb zeneszerzője; közel 450 művet komponált, az operától a gyermekeknek szánt zongoradarabokig az összes létező műfajban. Az 1920-as évek avatgardjának jelentős alakja, a francia „Hatok” néven ismert csoport tagja, az ütőhangszerek, a jazz-elemek, a politonalitás és az aleatória használatának egyik úttörője. Utolsó műveinek egyike az 1972-ben keletkezett Ani maamin („Hiszek”) kantáta, melynek címe a középkor kiemelkedő gondolkodójának, Maimonidésznek a zsidó hitigazságokat 13 pontban összefoglaló írására utal. Maimonidész (Mose ben Maimon, 1135/8–1204) rabbi, filozófus, orvos és jogász Spanyolországban, majd Egyiptomban tevékenykedett; egyik fő műve a Misnához írt kommentárok, melyekben ez a hitvallás is található. A szöveg népszerű változata, illetve verses, gyakran énekelt formája, a Yigdal a zsidó imádságok részét képezi. A hitvallás 12. pontja, amely a Messiás várásáról szól, több 20. századi zenei feldolgozást is inspirált. Azriel Daniel Fastagnak tulajdonítják azt a dallamot, amelyet a legenda szerint Fastag a Treblinkába tartó marhavagonban komponált a hitvallás szövegére. Hamarosan sorstársai is vele énekelték, és később még sokszor hangzott fel a koncentrációs táborokban. Két fiatalember vállalkozott rá, hogy a mozgó szerelvényről leugorva elviszi a dallamot Fastag mesterének, az üldöztetések elől Amerikába emigrált modzitzi haszid rabbinak. Az egyik fiatalember meghalt a kerekek alatt, de a másik túlélte az ugrást, és eljutatta a küldeményt a címzetthez. Erre a történetre is utalhat Milhaud művének alcíme: „Un chant perdu et retrouvé” („Az elveszett és újra megtalált dal”).

Milhaud a kantátát az Union of American Hebrew Congregations megrendelésére, a szervezet fennállásának 100. évfordulójára komponálta, Elie Wiesel szövegére. A szövegkönyv állandóan, mintegy mániákusan visszatérő eleme a Maimonidész-hitvallás első két szava, amely a francia nyelvű szövegben gyakrabban hangzik el héberül, mint franciául: „Ani maamin”. A műben rövid kórus-, illetve vokális szólótételek váltakoznak prózában elmondott narrátor-szövegekkel, melyeknek szereplői Ábrahám, Izsák és Jákob, akik körbejárnk a világban, és Isten elé viszik a zsidók szenvedéseit. Ennek a feladatnak a teljesítése a Holokauszt idején nyomasztóvá, szinte elviselhetetlenné válik számukra; bűntudatot és tehetetlenséget éreznek a világban zajló szörnyűségek miatt. Az első kórustétel hitvallása után egyre inkább teret nyernek a kétségek, a vívódások, az Isten látszólagos közömbössége és hallgatása miatti kétségbeesés. „Hallgatás Istene, beszélj. Kegyetlenség Istene, mosolyogj. A szó Istene, válaszolj…” A szoprán szólista tételei a mű közepe táján, egy csokorba kötve követik egymást, Ábrahám szavaival váltakozva. Ábrahám kérdéseire (Hogy engedhet meg Isten ennyi szenvedést, milliónyi ártatlan gyermek halálát, Belsent, Birkenaut, Majdaneket…?!) a válaszok újra és újra a feltétel nélküli hitet közvetítik: a világot Isten teremtette, a termtménynek el kell fogadnia, anélkül, hogy kérdezne. „Isten gondolatai kifürkészhetetlenek. Isten tudja, mit csinál.” Végül a pátriárkák kifogynak az érvekből, elhagyják az eget, s nem veszik észre, hogy Isten könnyezik. És új megerősítést kapnak, a gyermekeikbe vetett reményt. „Hiszek, Ábrahám, Treblinka ellenére; Hiszek, Izsák, Belsen miatt; Hiszek, Jákob, Majdanek ellenére… Ani maamin. Imádkozzatok, emberek. Imádkozzatok Istenhez, Isten ellenében, Istenért… Hiszek benned, még akaratod ellenére is, még ha meg is büntetsz a hitem miatt.” – énekli a kórus a zárótételben. A maimonidészi 12. pont (kissé rövidített) teljes szövegét itt, a mű végén halljuk először héberül, amikor a kórus egyetlen szólammá egyesülve, a Fastag-féle dallam kezdetét idézve, fortissimo énekli: „Hiszek a Messiás eljövetelében, és még ha késlekedik is, minden nap várom az eljövetelét. Ani maamin.”

Leonard Bernstein (1918–1990) 3. szimfóniájának keletkezéstörténete 1955-re nyúlik vissza; ekkor rendelte meg a művet a Koussevitzky-Alapítvány a Bostoni Szimfonikus Zenekar alapításának 75. évfordulójára. A zeneszerző azonban karmesteri elfoglaltságai miatt csak 1961-ben fogott hozzá a komponáláshoz, amit végül 1963 novemberében fejezett be. A hangszerelésen végzett utolsó simítások közben érte az általa nagyra becsült J. F. Kennedy elleni merénylet híre, ezért a szimfóniát a meggyilkolt elnök emlékének ajánlotta. A mű alcíme, a kaddis egy zsidó imádság, amelyet általában halotti imaként ismernek. Valójában többféle funkcióban, többféle alkalommal is mondják, s a szövege nem is a halálról, hanem Isten dicsőítéséről szól. A gyászolók azt fejezik ki vele, hogy a hitüket fájdalmuk ellenére sem veszítették el, s az ima, amelyet hosszú ideig (a meghalt szülőkért 11 hónapig) mondanak minden nap, az életbe való visszatérésüket segíti. (A halál szó jellemző módon egyszer sem fordul elő benne, viszont az élet háromszor is.)

Bernstein műve hatalmas előadó-apparátust foglalkoztat: narrátor, szoprán szólista, vegyeskar, fiúkar és szimfonikus zenekar szerepel benne, a zenekarban a nagy létszámú fúvós- és vonóskar mellett hárfa, cseleszta, zongora és sokféle ütőhangszer is helyet kap. A darab három tétele szünet nélkül követi egymást: I. Invokáció  – Kaddis 1; II. Din-tóra – Kaddis 2; III. Scherzo – Kaddis 3 – Finale. A kaddis-ima mindhárom tételben teljes egészében elhangzik az eredeti arámi/héber nyelven énekelve, mindig más karakterrel. A narrátor szavait a zeneszerző írta, miután két szövegíróval való együttműködése is sikertelen volt. Ezek a nagyon személyes monológok a 20. század egyik központi problémáját, a hit válságát visszhangozzák, amit Bernstein maga is átélt: a helyenként egészen drámai szöveg a zeneszerző vívódásait, kételyeit, sőt, Istennel való perlekedését közvetíti.

Az első kaddist megelőző Invokáció a mű keletkezési idejére, az atomháború fenyegetésére is utal: Ó, Atyám…Kaddist akarok mondani/ Saját kaddisomat, amelyet talán/ Soha más nem mond el utánam /…oly kevés az időm…/egy perc, egy óra tán?…/A vég elérhet, amíg énekelünk.” Fortissimo robban be a kaddis első, vad, aszimmetrikus ritmusokban tobzódó megzenésítése. A II. tétel első felének külön alcíme van: Din-tóra (szó szerint „a tóra törvénye”). A narrátor itt „tiszteletteljes dühvel” kéri számon az Atyától azt, hogy elfordult a saját képére teremtett embertől. Szavait szenvedélyes zenekari szakasz, majd a kórus egyre kétségbeesettebben ismételgetett Amenjei erősíti meg, melyek végül fokozatosan halkuló, teljes hangzavarba torkollnak (a nyolc szólamra bomlott kórus szólamai elcsúsztatva, különböző ritmusban énekelnek). Eközben a narrátor, kitöréséből magához térvén bocsánatért esedezik, és szeretné az Atyát elaltatni. A második kaddist mintegy altatódalként a szoprán szólista énekli. A narrátor az általa vizionált álomban (a csipkelődő, játékos hangvételű Scherzóban) szeretné elérni, hogy az Atya újra higgyen a teremtett világban és az emberben. A harmadik kaddist szinte észrevétlenül, a zenekari szövetbe ágyazva kezdi énekelni a fiúkar. Az álomból gyengéd vonós-zene ébreszt fel, s a narrátor rezignáltan érzékeli, hogy a szivárvány színei elhalványultak és a hajnal hűvös, de felébredtünk, és még élünk. Egyek vagyunk az Atyával, együtt szenvedünk vele és kölcsönösen újrateremtjük egymást. A kaddis szövegének nagy részét a szerző a reményt sugárzó, impulzív záró fúgára tartogatja.